Aftershock

 A legrosszabb az idő volt. Hogy ha még tudtam is volna, hogy mennyi idő telt el -- mondjuk két nap --, azt semmiképp nem tudtam, hogy mihez képest. Mihez tudtam volna egy ilyen világban igazodni? Annyira egyformák -- és a gondolatok kavalkádja miatt mégis annyira különözők -- voltak a napok, hogy egáltalán nem volt semmi, ami valami keretet adott volna az életnek. Távol a gondolataim közt felsejlett a Bakony -- én voltam ott egyáltalán? --, ahol mentek a dolgok, mert volt mit csinálnom, de itt a mediterrán kényelemben minden összefolyt. És most itt fekszem, sebesülten, mert valami történt valamikor, és fogalmam sincs semmiről. Elég ijesztő érzés volt. És egyelőre nem találtam semmi logikus gondolatot -- legalább egy "gondolkodom, tehát vagyok"-szerűt --, ami mentén felgöngyölíthettem volna létezésemet. Lassan feltápászkodtam és elindultam arra, amerre az otthonomat sejtettem. Ekkor ütötte meg a fülemet a kutyaugatás.

Nem tudom, mi történt. Nem tudom, hol vagyok. A kezem véres, a fejem fáj, idegen ruhák vannak rajtam. Azt hiszem, nem lehetek messze az otthonomtól, de igazából fogalmam sincs. Valahol a tengerparton vagyok, hallom a hullámok zúgását, sirályok rikoltoznak. A nap lemenőben, szellő fujdogál. Gyönyörű nap volna, ha nem várnának valahol éhes szörnyetegek (élők vagy holtak) rám, ha tudnám, hova tűnt Haver, ha nem lennék ilyen kegyetlenül egyedül, és ha tudnám, hogy mi történt velem, miért vagyok itt... Igen, akkor szép nap is lehetne.

Egyik éjjel csörömpölésre ébredtem. Riadtan ültem fel és rohantam a konyhába -- onnan hallottam a zajt --, remegve nyitottam be. A csapda működött, legalábbis felborulva hevertek a zsineg végére kötött konzervdobozok, ám senkit nem láttam odabent. A kis ablak -- amin legföljebb egy gyerek férhet ki -- nyitva volt ugyan, de nem tudtam, hogy nem én nyitottam-e ki még az este vagy valamikor. Mindenesetre valószínűnek tűnt, hogy járt itt valaki, de hogy kicsoda vagy micsoda, azt nem tudtam továbbra sem. Valami hatásosabbal kell próbálkoznom, de még nem tudtam, mi legyen az.

A józan észnek ellentmondva olyanokat csináltam, hogy nyitott ajtónál aludtam, damilból -- horgászboltból szereztem -- meg konzervekből hangos csapdát csináltam a konyhába meg olyan helyekre, ahova én mennék, ha betörnék ebben a helyzetben valakihez. De semmi eredmény, érintetlenül találtam minden huzalt, minden konzervdobozt. Sőt néha napokig úgy tűnt, egyáltalán semmiféle ember nincs a közelben, hogy valójában megint teljesen egyedül vagyok, de aztán, amikor a teljese elkeseredettség újra erőt vett rajtam, megint felfedeztemn -- vagy felfedezni véltem? -- valamit, ami újra erőt adott ahhoz, hogy tovább keressem azt a valakit, akivel most már legalább 6-7 hónapos magányomat megoszthatom.

Csak nem akarta megmutatni magát, most már dühös kezdtem lenni. Nem éreztem fenyegetőnek a jelenlétét továbbra sem, de nagyon szerettem volna tudni, ki ez, mi ez. Abban már biztos voltam, hogy élő ember, de ezen kívül semmi. Üzeneteket hagytam: a hypermarketben, ha elmentem otthonról, az ajtón is, sőt a szobában, mert olyan érzésem is volt, hogy be-bejár. De semmi válasz, semmi egyértelmű jele, hogy ő is szeretné velem felvenni a kapcsolatot. Bosszantó volt, rettentően, de egyelőre élveztem a játékot, olyan dolgokkal kellett foglalkoznom, amik az emberiség buta, önző játékaihoz, még a nagy baj előtti időkből, igen hasonlított. És ez jó érzés volt, akármennyire nevetségesnek is tűnt néha. Egyszóval felvettem a kesztyűt, és elhatároztam, hogy én győzök.

A nyomok, jelek szaporodtak. Volt egy óriási áruház nem messze a várostól, az autópálya mellett, úgy látszik, ez mindenütt a világon így meg, hypermarket a határban. Oda jártam szinte vásárolni, jó sok holmi volt még benne, nem is halmoztam fel semmit szinte. Ezen is lehetett volna gondolkodni. Hogy miért maradt itt ennyi minden meg, de most nem érdekelt. Szóval például itt is észrevettem, hogy fogynak a dolgok, egy-egy konzervhalomból valaki ki-kivett. Az első tehát, amit megtudtam a rejtélyes idegenről az volt, hogy nagyjából azokat a dolgokat szereti, mint én. Túl nagy nem volt a választék persze, de csak néha tűntek el olyan dolgok, amiket én kifejezetten utálok, ám annál többször olyanok, amiket viszont kifejezetten szerettem. A fenyegettség érzése ugyanakkor nem lengte be ezt az egészet, sokkal inkább a kíváncsiság és a várakozás öröme volt, ami átvette a helyét. De azért igyekeztem tudatosan óvatos maradni.

Rögtön éreztem, hogy ebből még baj is lehet. Hogy ez nem lesz olyan egyszerű, hogy találkozunk, együtt csináljuk tovább, és minden könnyebbé, szebbé, élhetőbbé válik. Mi van, ha rossz ember? Ha megöl rögtön? Ha beleőrült már abba, amibe én is majdnem, vagy talán nem majdnem? Gondolkodni kell. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy biztonságos felvenni vele a kapcsolatot. Féri vagy nő? Hány éves? Tényleg egyedül van? Hogyan lépjek fel? Barátságosan vagy fenyegetőleg, kezdeményezzek egyáltalán? Ezer és ezer kérdés rajzott a fejemben. Úgy éreztem magam, mint Robinson, amikor gyűlölt szigetét véletlenül egy viharban majdnem elhagyta: pánikba estem.

Gonosz, gonosz világ volt ez. Mindig, amikor azt hittem, egy percre megnyugodhatok, történt valami. És annyira más volt, mint a hülye filmekben. Soha nem volt a veszély konkrét, fenyegető -- leszámítva egy-egy esetet, amikor szinte kerestem a bajt --, és épp ezért mindig váratlanul jött. És mindig új formában. Már Haver megérkezése az életembe is kitágította azt a kört, amin aggódni lehetett, de amikor rájöttem, hogy van egy élő ember valahol a közelemben, aki legalább olyan rémült, elveszett és magányos mint én, szinte pánikba estem. Erre nem voltam elkészülve, valahol a lelkem mélyén addigra talán leszámoltam az emberi kapcsolat lehetőségével is. Erre tessék...

Tengeri horgászat, füge, szőlő, naplemente, magány, macska, kockakő, abrosz, víz, paradicsom, zene, bor, domboldal, kopár, mégis élő. Ezek voltak a benyomásaim az első napokban, hetekben. De nem sokkal később, amikor már kezdtem elfelejteni szerintem beszélni is -- bár minden este tudatosan elszavaltam valami verset a tükör előtt --, valamiért azzal az érzéssek ébredtem, hogy nem vagyok itt egyedül. Nem tudom, az itt mit jelent, de határozottan éreztem. Talán a kis városkában van még rajtam kívül élő ember? Persze az is lehet, hogy nem igazán élő, mindenesetre az érzés fura volt és izgalmas. De persze az előkészületeket meg kellett tenni. Újra puskával aludtam. De nappal már kerestem, nem csak lepergettem az időt, mint a homokot.

Hetek alatt értem ide. Teherautóval jöttem, nagyon sokszor kelett letérnem az autópályáról és az utánfutó zötykölődő jó kis generátorom se gyorsította éppen a haladást. Meg a tankolás se volt a legegyszerűbb, biztonságosnak tűnő elhagyott autókkal próbálkoztam csak, és kellett üzemanyag rendesen. A legfurább az volt, hogy hiába tudtam, hogy semmi értelme a szónak már, hogy ország, amikor beléptem Ausztriába, olyan érzésem volt, hogy most külföldön vagyok. És belegondoltam, hogy mit jelent ez? Azt, hogy ebben az országban nem magyar emberek, hanem nem magyar emberek élnek. Ez olyan vicces gondolat volt, hogy nehezen tudtam visszafojtani a könnyeimet tőle.

Vannak ezek a lapos, általában L-alakú házak, szigorúan egy szint, a tető dőlészöge igen kicsi. Mindig tetszettek az ilyenek, úgyhogy be is költöztem egybe. Volt nádszék, úszómedence -- használhatatlan volt egyelőre --, gyümölcsfák. Ijesztően kényelmesnek tűnt az egész, ijesztően békésnek és élhetőnek. Jó ötlet volt eljönni. Azok után, ami történt, persze nem tudtam volna maradni. De itt, mivel sosem jártam még Délen, az egész lét és az illatok és minden annyira más volt, hogy könnyebb volt elviselni, hogy amúgy is minden megváltozott, és sosem lesz ugyanolyan, mint azelőtt volt. Olaszország... meglátjuk.

Kihalt mediterrán hangulatú kisvárosban sétálni a lemenő nap fényében igen szürreális élmény. De nekem már minden az volt, ha varázsütésre megtelt volna olasz kacajjal a tér, talán akkor menekültem volna be valami házba és bújtam volna el. Leültem egy kis asztalhoz -- kint hagyták őket, mielőtt elmentek vagy meghaltak --, cigarettát kotortam elő. A kora tavaszi levegő kellemesen legyezte arcomat, hullaszag nem tudom, volt-e, nem éreztem már talán. Halottakat konkrétan nem sokat láttam, persze a házakba nem mentem be, az utcán meg csak pár hevert itt-ott. De valami más volt, mint otthon... Otthon, ennek a szónak sincs már semmi értelme, mert nincs olyan, hogy honfitárs, nincs olyan, hogy magyar nyelv. Ha találkoznék élő emberrel, aki tegyük fel nem akarna megölni vagy felgyújtani a házamat rögtön, az az ember sokkal több lenne, mint szinte bárki volt eddig az életemben. Fajtárs, vagy valami ilyesmi. Az utolsók egyike, akivel ha meghalunk, eltűnik a világból talán minden, ami Michelangelo, Thomas Mann, Jézus és Buddha és a többi, mind, akik miatt az ember mégis lehetett volna büszke magára. Roppant, rettenetes teher volt ez a gondolat, de én mégsem tudtam elszakadni tőle. Nem akartam, hogy vége legyen mindennek.

Hogy végül hogy meg miért hagytam magam mögött az egész országot, majd egyszer talán elmondom. Szembenézni ma még nem tudok vele. De most egy autópályán robogok, dél felé, már egy-egy pálmafa vagy valami olyasmi is feltűnik mellettem a dombokon, autóroncsok mindenfelé, rohadék alig, de még vannak, gondolom sokan, miért ne lennének. Vagy éhen halnak vajon, vagy mi van? Egy ideje azon gondolkodtam, hogy tudományosan kéne megközelítenem egy-két részletét ennek az új helyzetnek, amit világvégének is hívhatunk, de nem vett rá a lélek eddig. Mostanában hülye gondolataim vannak, pl. hogy ha majd elérem a tengert, felülök egy vitorlásra -- ilyen motorosra -- és azzal csapatom, meg fogok halat. Úgyhogy mentem, egyenesen dél felé.

És most kint áll a teherautó, benne egy valag cucc, és időnként kimegyek, beindítom, pedig már melegszik az idő, olvad a sok hó, és ennél nyomorultabb még sosem volt a világ. Időnként látok ezt-azt, kószáló rohadékok, de embert már nagyon rég nem láttam, sőt emberre utaló nyomot sem, már néha kezdem azt hinni, hogy mostanra tökéletesen egyedül maradtam a Földön. Gondolom ez persze nem igaz, de túl sokan nem lehetünk. Játszom, filmet nézek, Haverral beszélgetünk, de nem történik semmi, minden unalmas, nyúlós, már nem is félelmetes szinte, csak szar. Megint előkerült a pia, de valahogy az se tompít semmit, mit is tompítana, épp az a baj, hogy semminek nincs többé éle, egy gondolat sem izgat vagy ijeszt meg. Ettől néha mégis megijedek, de aztán hamar elmúlik az is, és belülről kezd rágni ez a nihil. Ha nincs hova továbblépni, akkor nincs értelme semminek. Csak az zavar még, hogy úgy érzem, még tehetnék valamit, magamért vagy az emberiségért vagy legalább az emberiség emlékéért. De most lecsavarom a viszkis üveg kupakját, töltök és egy jó vizespohárnyit három korttyal lenyomok. Ennyi telik tőlem most.

Végül persz aránylag simán megmentettem Havert, lelőttem pár rohadékot, még egy párat elütöttem és kész. És ez rettentően félelmetes volt. Mert ha végül is ennyire alkalmazkodom a dolgokhoz, akkor kis szerencsével élek még mondjuk harminc évet. Harminc év magány... Ez a gondolat -- hello, de rég éreztelek -- olyan jeges rémülettel töltött el, hogy amint hazaértem, bezárkóztam és nyakalni kezdtem újra. Előbb persze átnéztem Havert, de úgy tűnt, komolyabb sérülései nincsenek.

Ülök a fotelban, kezemben a puska, a generátor zúg, valami jó film megy dvd-ről, én pedig üveges szemmel magam elé meredve csak azon tudok gondolkodni, hogy 30 év, 30 év egyedüllét, mi lesz velem, Istenem, hogy csináljam? A kutya odajön, és mint aki azt mondja, hogy legalább pár évig biztos nem leszel egyedül, az ölembe teszi a fejét, de a pár év a harminchoz képest olyan kevés, hogy ettől végül elsírom magam, de legalább ahhoz erőt ad, hogy megtapogassam a zsebemet, megvan a kulcs, akkor holnap azért csak megszerzem azt a kurva teherautót, aztán valami lesz.

Rettentő érzés volt kigördülni a telephelyről a kutya nélkül, azt hittem, újra egyedül maradok, hiába volt végül is logikus, amit tettem. Kapkodva próbáltam a nyomokat nézni a hóban, és lázas aggyal úgy is tűnt, látok valami négylábú-nyomot, de nem voltam benne biztos. Pár száz méterre aztán a nyomok tisztábban kivehetők voltak, szinte biztos voltam benne, hogy Haveréi. De mintha más nyomok is lettek volna mögötte, ó hogy ilyenkor nem vagyok egy Aragorn, gondoltam dühösen. Letértem az útról és mentem, amerre szerintem vezettek. Szerencsére a nagy hóban a terep nem bizonyult különösebb akadálynak a terepjáró számára. Végül ugatást hallottam. Őrülten hajtottam arrafelé, és amikor kibukkantam egy játszótérre -- egy ideje panelházak közt mentem -- megláttam a kutyát. És megértettem, miért ment el: nem azért, hogy magát védje, hanem hogy engem. Legalább 20 rohadék vette körül. De ezek nem voltak annyira lassúak, mint amiket eddig láttam, vagy az is lehet, hogy egyszerre valamiért az összes begyorsult, nem tudom. De a kutya még élt, csak ez számított. Meg kellett mentenem.

Egyik pillanatról a másikra fogyott el a türelmem. Minden keserűségem, dühöm egy pillanat alatt elöntötte a lelkemet, és nem érdekelt semmi, csak hogy ezek a rohadékok takarodjanak innen és találjam meg a kutyát. Gázt adtam, elütöttem mindet, amelyik szembe jött, volt amelyikre még rá is tolattam, és üvöltöttem és kacagtam. Valószínűleg bárki őrültnek nézett volna, és valószínűlg igaza is lett volna. És szinte biztos, hogy megöltem volna, ha hulla, ha élő. Amikor végül kicsit ritkultak a telephelyen, megtöltöttem a puskát és újra kiszálltam a kocsiból. Módszeresen kivégeztem az összeset, amelyik még mozgott, majd a kutya keresésére indultam. Nem találtam sehol. Az épületek zárva voltak, az irodában, ahonnan a kulcsot hoztam, nem volt. Reméltem, hogy időben elmenekült, és valahol a visszafelé vezető úton meg fogom találni. Nem mertem másra gondolni.

Tudtam, hogy Haver nélkül nem megyek el. Az autóhoz siettem, be tudtam szállni anélkül, hogy nekem jöttek volna. Beindítottam a motort és elkezdtem körbe-körbe menni a hülye telephelyen, mint 5 éves koromban a nagymamám kertjében a háromkerekű biciklin. Tülköltem közben, meg elütöttem pár figurát, letekertem az ablakot, kiabáltam, de Havernak nyomát sem láttam. Nem tudtam elképzelni sem, hogy hova tűnhetett. Volt ugyan néhány épület még, aminek úgy láttam, nyitva van az ajtaja, de valami azt súgta, több esze van a kutyának annál, hogy olyan helyre meneküljön, ahonnan nincs kiút. A rohadékok közben nagyon szerettek volna beszállni mellém a kocsiba, de én nem akartam ezt, úgyhogy egy pillanatra sem álltam meg, csak kerülgettem őket -- néha nem annyira nagy ívben -- és dudáltam és lázasan gondolkodtam, hogy hol lehet a kutya és hogy menthetem meg, bárhol is van.

Nem tudom, honnan ugrott elő, talán a lövés zajára figyelt fel? Persze mindegy volt abban a pillanatban, mert a torkom felé kaparászott meg hörgött hozzá, szóval az egész helyzet alkalmatlan volt bármiféle értékelésre. Megpróbáltam ellökni magamtól, de nem sikerült, maradt egy helyben és harapott. Havernak nyomát se láttam, lehet, hogy ő sem szívesen jött be a lövöldözés után, vagy körülnéz ott kint, nem tudom, de a tény az volt, hogy egyedül néztem szembe -- reményeim szerint csak egy -- büdös, undorító, talán hónapok óta halott emberrel, aki a nyakamat akarta mindenáron megfogni, és ki tudja, mit csinálni vele aztán. A puskámban nem volt több lőszer, rúgni nem tudtam, mert alig volt helyem, úgyhogy kénytelen voltam megragadni a kezet -- nyálkás, kocsonyásra rothadt érintés... -- és megpróbálni lefejteni magamról. Nagy nehezen sikerült is, a figura arréb penderedett, bár ez nem a jó szó, mert a mozgása, hálisten elég esetlen és lassú volt. Amint kialakult egy kis rés, rögtön elindultam kifelé -- a kulcs a zsebemben volt, majd később visszajövök érte. Kiléptem az udvarra, az autó pár lépésre tőlem, mégsem tudtam megkönnyebülten elhajtani. Tizesével kóboroltak a halottak, Havernak pedig nyomát se láttam.

Odakint rágyújtottam. Nem tudom, miért voltam ennyire ideges, miért éreztem úgy, hogy valami borzasztó fog történni -- illetve miért most éreztem először ennyire élesen? Amikor nagyjából megnyugodtam, puskával a kezemben újra bementem az épületbe, Havert hátrább parancsoltam. Egyenesen az eligazító feliratú ajtóhoz léptem és szétlőttem a zárat. A lövés robaja a csukott épületben szinte fájt. Csendben nyílt ki az ajtó. Odaben székek, asztalok -- hulla egy darab sem --, meg egy fiókos fém szekrény, rajta rendszámok. Úgy tűnt, szerencsém lesz. Kimentem, kiválasztottam a nekem tetsző járművet, aztán visszamentem a kulcsáért. Kifelé jövet rontott rám az első rohadék.

Sötét. Sötét és csönd. Az ablakon egy kis fény beszűrődik, de csak arra elég, hogy még bizonytalanabbá tegye az árnyakat. Mozdult valami ott a sarokban? Bűz van, de nem tudom, hogy halott emberek bűze-e. Próbálom logikusan kitalálni, hogy hol tárolhatják a kulcsokat. Egy ajtón A4-es lapra nyomtatott "eligazító" feliratot látok. Talán ott lesz. Haver előttem megy, ha lépek, lép, ha megállok, megáll, és fülel. A kutya füle az egyetlen megnyugtató dolog az életemben e pillanatban. Valamit hallok, haver is arra fordul. A linóleumon megnyikorduló cipőtalp hangja? Vagy csak odakint fúj a szél és valami szar nyikorog? Nem tudom. Idegesen világítok körbe, látni nem látszik semmi, de istenem, olyan sok a sötét és olyan kicsi a lámpa fénye. Mély levegőt veszek, visszafordulok az ajtó felé. Lenyomom a kilincset. Zárva. Újra a hang, megpördülök... Ott... Valami moccant, tudom. A pánik kezd eluralkodni rajtam. Haver halkan morog... Aztán újra csönd. Dermedten állunk percekig, de nem mozdul semmi. Kulcs... újabb kulcsot kell keresnem, hogy a teherautó kulcsához jussak. Mi ez, valami kibaszott számítógépes játék, Nancy Drew vagy ilyesmi? Kihátrálok az épületből, be a kocsiba. Gondolkodnom kell, újra.

Nem volt szerencsém a teherautófronton. Ami néhányat találtam elhagyatva az út szélén, mind zárva volt, se kulcs, se halott tulaj a közelben. Feltörni meg nem sikerült őket, hiába volt néhány alapvető információ elejtve a régi könyvekben arról is, hogy hogyan kell csinálni az ilyesmit. Talán ha nem égtek volna el a kis házban, könnyebben boldogultam volna, de így csak emlékezetből próbáltam. Szóval csak tessék-kássék. Nem tudom, miért, de nem akartam, nagyon nem akartam az irodaépületbe menni a kulcsért. Annak meg, hogy nekivágjak az autópályának, megint nem sok értelmét láttam, hiszen ki tudja, hol találok használható járművet, meg egyáltalán. Nem olyan szívesen fickándoztam, ha egyszer volt egy környezet, ahol nagyjából elviselhető volt az élet. Csak még ez a fránya teherautó, az nagyon hiányzott a nyugalomhoz. Elképzeltem, hogy tele cuccal, üzemanyaggal, feltöltött aksival áll a pajtában, mindig zsebemben a kulcsa, ha bármi van, csak bepattanunk, és kész, megyünk, amerre nem látjuk az ellenséget... Muszáj volt ezt elérnem, tudtam magamról, hogy nem lesz egy nyugodt órám se, amíg meg nem oldom. Így hát hazamentem, megittam egy pohár viszkit, fogtam a puskát, és elindultam Haverral, vissza a telepehelyre.

Úgy gondoltam valamiért, hogy ahol a kulcs, ott az ellen. Vannak ilyen megmagyarázhatatlan meggyőződéseim néha. Abba bele sem mertem gondolni, hogy néha milyen agyatlanul mászkáltam vészes helyeken, még a legelején például, konzerv meg illyesmi végett... Puskával kell menni, ez világos. De sötét lesz bent szerintem, elég komor épületnek tűnt az iroda. Nyilván fényes nappal megyek, leparokolok az ajtóhoz, aztán besietek, kisietek. Csak hát hol a kulcs? Azt nem fogom tudni rögtön, keresgélni kell. És mi van, ha van bent vagy húsz rohadék? Vagy élő ember, esetleg, ami rosszab is lehet bizonyos szempontból? És mi volna, ha máshol néznék teherautó után? Mondjuk az út szélén valahol, egy kútnál, ott valószínűbb, hogy a kulcs is benne van. Ez lesz a következő próbálkozás. Ez a telephely nem tetszik...

Végül persze nem történt semmi, egy rohadékot lelőttem, a kertben mászkált, azt figyelte Haver. De az álom arra jó volt, hogy a teherautós dolgot végrehajtsam. Puskával, jópár kanna üzemanyaggal felszerelkezve beültem a kocsiba, Haver mellém, és elhajtottunk a városba. Valami megváltozott, csak nem tudtam, mi. Arra gondoltam, talán csak tovább melgedett az idő, hosszabbak a napok. Amikor az áramfejlesztőt szereztem, láttam a telepen egy Peugeot kistehert, az pont jó lesz, úgy gondoltam. Valami nagyobb is lehetne, de azt még sose vezettem, meg fogyaszt is sokat, maradt a kisebb. Persze zárva volt, a kulcsot meg nem hagyták körülötte valahol, hogy hátha a világvége egyik utolsó túlélője arra jár és szüksége lesz rá. A sötét irodaépületre néztem, és tudtam, hogy be kell mennem. Csak kedvem nem volt hozzá, úgyhogy beültem a kocsiba és hazamentem. Át kellett gondolni a dolgot.

Egyik nap azt álmodtam, hogy repülök. Felülről láttam a várost, a vidéket, sehol nem moccant semmit, csak az állatok, de a nagy hóban-hidegben ők is inkább vártak. Valamin megakadtam a szemem. Lecsaptam, sólyom voltam talán. Ahogy közeledtem, tisztán kivehetővé vált másodpercek alatt, hogy egy valaha emberi lény vonszolja magát az erdő szélén, egyenesen a város felé. Felvágódtam a magasba, lenéztem újra. Mindenfelől özönlöttek és mind egy irányba tartottak. Berregést hallottam, rájöttem, hogy a zaj vonzza őket, majdnem rá is jöttem, hogy mi okozhatja, de végül kicsúszott a gondolat, és csak a félelem maradt, hogy jönnek... Amikor felriadtam, rettenetesen fájt a fejem, az áramfejlesztő zúgott, Haver meg idegesen, morogva nézte az ablakot, ami a hátsó udvarra nyílt.

Körülbelül egy hét telhetett el úgy, hogy semmi mást nem csináltam, csak beindítottam az áramfejlesztőt és dvd-ztem meg XBoxoztam. Amikor kifogyott az üzemanyag, mentem a városba, szívtam le a teherautókat, gyűjtöttem az üzemanyagot. Valahol a tudatom mélyén nyilvánvaló volt, hogy ez így nem jó, hogy okosabban, tervszerűbben kellene csinálni a dolgokat, hogy ez a nihil egy ilyen elcseszett világban sem vezethet jóra...de kit érdekelt? Végre tényleg ki tudtam kapcsolódni órákra, bár amikor egy-egy filnek vége lett, magányosabb voltam, mint valaha. Haverral beszélgettem a motivációkról, de csak néha kaptam olyan választ, amin érdemes volt elgondolkodni, többnyire hevesen egyetértett velem mindenben. Nem mertem kipróbálni, hogy ha én egy faroknak tartanám a Miller századost, azzal is egyetértene-e. Alig vettem észre, hogy időközben szép lassan elkezdett felmelegedni az idő odakint, persze a nulla fokot még így sem léptük át szinte soha, sőt a hajnalok most is hozták a minusz tíz fokot. Sajnos a kazánt nem tudtam használni, de legalább egy cserépkályhát, gondolom nosztalgiából, meghagyott a volt tulaj, úgyhogy fázni nem fáztam, szén volt elég a pincében. Állatokat nem találtam a tanyán, szerintem szélnek eresztették őket, amikor kitört a baj. Igazából nem bántam, fogalmam se lett volna, hogy mit kell kezdeni velük, azt meg nehezen viseltem volna el, ha éheznek vagy ellenek vagy mittudomén. Mindenesetre konzervem valamennyi volt, piát is szereztem, és rengeteget ittam meg játszottam, tisztára olyan volt, mint 20 éves koromban, sokszor a hajnal is a Quake előtt talált. Persze a gép irányította szörnyek túl nagy kihívást nem jelentettek, de élveztem. Csak sajnos nem tartott túl sokáig. 

A szerkentyű beszerzése volt a legegyszerűbb, szinte túl könnyen ment. Kezdett idegesíteni, hogy miért nem találkozom senkivel, ennél azért jóval sűrűbben fordultak elő idelent régebben. Mindenesetre amíg azzal küszködtem, hogy rátegyem az utánfutót a kocsira, nem bántam, hogy nem abajgatnak közben. Hazavittem a cuccot, Haver gyanakodva méregette az órmótlan jószágot. Gondoltam, hogy dízelolaj kell bele, de mást nem nagyon tudtam egy ilyen áramfejlesztőről. Úgy láttam, üzemanyag van benne, az oldalából jött ki egy sima konnektor, úgy nézett ki, mint ami a falban van. Nem akartam elhinni, hogy ennyire egyszerű. Nem is mertem beindítani. Nem a zajtól féltem, meg hogy kiket csődítene ide, hanem a kudarctól. Annyira beleéltem már magam, hogy mi minden jót fogok csinálni vele, még melegvizem is lesz végül anélkül, hogy tüzet kéne raknom alá. Végül rávettem magam, és egy órát töltvén azzal, hogy kitaláljam, hogyan is kell bekapcsolni, elindítottam a berendezést. Hangra nem is volt veszélyes, a konnektort néztem elbűvölve. Végül beledugtam egy dvd lejátszót, amit a polcon találtam. "HELLO", írta. Alig hittem el, hogy könnyeimen át jól látom. Hatalmas terveket kezdtem szőni. Casablanca, az volt az egyiknek a címe. Az egyik utolsó embernek a Földön újra az üzemanyag lett az egyik legfontosabb dolog.

Rájöttem, hogy be kell szereznem egy teherautót, megpakolni egy csomó cuccal, letakarni, néha beindítani, és ha megint beüt a baj, csak beleülni, és teljes ellátmánnyal lehet továbbállni. De nemcsak emiatt, hanem új, merész ötletem támadt. A városban láttam egy hatalmas telephelyet, mindenféle gépek voltak ott. Arra gondoltam, hogy hátha van egy áramfejlesztő is. Elsőre reménykedtem, hogy már itt a tanyán találok ilyesmit, de nem volt. De ott biztos lesz... És azt idehozom, beindítom, és lesz villanyom újra, számítógépem, konzolom és dvd-lejátszóm. Sőt blu-ray, olyat még úgyse láttam. Lelkes voltam újra. De először teherautó kell, valami darus, vagy valami ilyesmi. De lehet, hogy utánfutón fogom megtalálni az aggretátot, és akkor csak ráakasztom a kocsira és idehozom. Reméltem, be tudom indítani. Nem számoltam azzal -- tudatosan nyomtam el magamban --, hogy hangos lehet egy ilyen cucc, idevonzza a rohadékokat esetleg, én meg nem fogom hallani, ha jönnek. De elképzelni, hogy megnézhetem újra, ahogy Han Solo kitér a csillagromboló elől... Hát nem nagyon érdekelt a veszély egy pillanatra, az biztos.

Egy tanyán kötöttem ki. Nem volt kedvem a hegyekbe menni újra, túl messze volt a város, ami persze jó dolog volt, de sokszor kellett volna lejönnöm, ezért-azért. Azon gondolkodtam, hogy milyen régen láttam utoljára rohadékot, és hogy ez vajon miért van. A hidegre tippeltem. A tanya elég messze volt az úttól, nagy, üres térség közepén, a hóban jól látszottak volna a nyomok. Puskával a kezemben, Havert magam mögé parancsolva az ajtóhoz léptem, megpróbáltam kinyitni. Zárva volt, persze. Körüljártam a házat, hátha nyitva lesz egy ablak Nem volt szerencsém. A hátsó ajtó viszont sokkal komolytalanabb valaminek nézett ki, mint a bejárati, ezért itt próbálkoztam. A táskámban volt egy álkulcskészlet, amikor ezt pakoltam, emlélszem, majdnem hangosan elröhögtem magam, és kezdtem igazán nevetségesnek érezni az egész világvége-gondolatot, ami akkoriban izgalommal töltött el. De csak beletettem, és most igazán jól jött, noha csak könyvben meg a neten olvastam róla, hogy elvileg hogyan kell használni. Két óra alatt nyitottam ki az ajtót, de az ilyesmi ebben az új világban semmit sem számít: azzal töltöttem az időt, ami a célom felé vezetett, így nem volt többé értelmezhető, hogy "elcsesztem rá két órát". Csend volt odabent. Az istállót, ólakat majd holnap nézem meg, először magát a házat szerettem volna látni. Nem volt hulla errefelé, sőt minden eltakarítva, elpakolva, lezárva. Úgy látszik, még volt idejük nem pánikszerűen elhagyni ezt a helyet, akárki is lakott itt. Volt legalább három szoba, egy fürdő, nappali: igazából teljesen más képet festett belülről, mint kívülről. Onnan azt hittem volna, hogy olyan igazi régi típusú parasztház, bent viszont egy kifejezetten modern ember háza volt. Hatalmas plazma tv állt a nappaliban, dvd-lejátszó, konzolok, kezdtem elképzelni a fickót, akié lehetett. Fiatal volt szerintem, az a fajta, aki egyszer csak otthagyja a várost, leköltözik "vidékre" és a maga erejéből fog megélni. És ha ez igaz, akkor találhatok még hasznos holmit ezen a tanyán holnap, nem is keveset, gondoltam. Újra elővettem a listát, és írni kezdtem.

Egy ideje, talán mióta dühöngtem a templomban egyet, jobb volt minden. Elfogadtam, belenyugodtam? Nem tudom. De élni akartam, biztonságban lenni és várni a holnapot. Már rég nem reménykedtem abban, hogy fogok még beszélgetni valaha valakivel. Sőt, már nem is arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha minden olyan lenne újra, mint egy éve volt, hanem arra, hogy bár megint a kis bakonyi házban lehetnék, ahol -- Munkák és napok -- nagyjából megvolt mindennek a ritmusa, és aránylag ritkán történtek kiszámíthatatlan dolgok. És ezzel az érzéssel együtt a félelem is nőni kezdett bennem. Nem volt nyugodt álmom többé. Az autóból újra elővettem egy papírt -- vadonatúj füzetet, jelképesen --, és írni kezdtem egy listát. Ez valahogy mindig jó érzéssel töltött el. De legelőbb azt kellett kitalálnom, hogy hol próbáljam meg újra kialakítani azt a kis darab saját világot, ahol nem jár két lábon a halál és a gonosz.

Az utcán sétáltam. Csönd volt, undorító, embertelen, tökéletes csönd. Megláttam egy templomot bal oldalon. Odamentem, puskám csövével belöktem a nagy ajtót. Bent sötét volt, komor, visszhangos és sötét. Beléptem. Haver leült odakint. A szobrok, képek ugyanúgy néztek rám, mint bármikor a régi világban. Ebből arra következtettem, hogy nincs bennük semmi emberen túli, le se szarják, ami történt. Előre mentem az oltárhoz. Misére készülhettek, amikor úgy döntöttek, hogy inkább mégse, van jobb dolguk is a világvége küszöbén, mint ezzel szarakodni. Terítők, serlegek, a szokásos kellékek, nem nagyon tudtam sose követni egy misén, hogy mikor mi következik, meg mivel miért integet meg törülget a pap. Felemeltem a puskámat és szétlőttem a szép cuccokat, sorban mindet. Amikor az aranyozott serleg darabokra robbant, átfutott az agyamon az Indiana Jones harmadik része, mi van, ha ez volt a Szent Grál, és az örök élet lehetőségétől szabadultam meg most. Körbenéztem, elképzeltem, mi van odakint, és úgy döntöttem, hogy remélem, ez volt a Grál. Felnézetm a keresztre. Miért? - kérdeztem, és ráemeltem a puskát. MIÉRT?! -- és lőttem, újra és újra, míg végül hisztérikus üvöltésben törtem ki, és azon kaptam magam, hogy puskám ravasza üresen csattog, elfelejtettem lőszert tölteni bele. Letérdeltem, összekulcsoltam a kezemet, és felnéztem, a templom mennyezetén túl, fel az égbe, és szívem legmélyéről szállt újra a kérdés, dühtől, félelemtől megtisztulva: miért?

Egy  nap egy csomó piát hoztam egy boltból, még mindig nem ürültek ki a készletek teljesen, pedig számításaim szerint 4-5 hónap is eltelhetett, mióta kitört a vész. Úgy látszik, nem sok vevő akadt. Volt egy ház, amiben már több éjszakát eltöltöttem, a városon kívül volt, elég szellős környéken, pár száz méteres körzetben nem volt másik épület. Valami gazdag fazoné lehetett, volt benne minden, 3 szinten. Alig 1-2 hullát kellett kitakarítani, az egyiknél még kulcsot is találtam a bejárati ajtóhoz, ami érkezésemkor nyitva volt, úgyhogy ettől kezdve zárni tudtam a nagy kazettás ajtót. Tudtam, a szívem mélyén tudtam, hogy nem vagyok biztonságban, hogy hiába zárom az ajtót, a fény látszik, hogy bárki és bármikor rám törhet, hogy jobb volna elmenni valahova, ahol nem vagyok szem előtt. De inkább leültem a fotelba, takarót pakoltam magam köré, valami könyvet vettem elő, és elkezdtem nyakalni a viszkit. És emlékezni próbáltam. Az anyám arcára, az apám hangjára, a kedvesem testére, a viccre, amit legutóbb hallottam. Beszélgetni kezdtem, próbáltam a partner hangján válaszolni magamnak, és amikor egy-egy jobban sikerült mondat elhagyta a számat, sírtam és ittam tovább. De valahol mélyen ezen az estén mozdult meg újra bennem a csakazértis, és azt mondtam magamnak -- a nagymamámmal beszélgettem éppen --, hogy nincs jogom eldobni azt, ami a Földön élő 6 milliárd emberből tapasztalataim szerint jó, ha pár száznak megadatott. Vagy mittudomén, hánynak, de túl soknak, a jelek szerint, nem. Eddigre már teljesen részeg voltam, ájulásszerű álomba merültem. Haver arréb húzódott, azt még láttam, és ez fájt, de nem érdekelt, aznap este még nem.

Hiábta tudtam, hogy megint fel kell majd építenem végül egy olyan menedéket, mint volt a bakonyi kis házam, a feladat nagyjából lehetetlennek tűnt. Nem volt hozzá erőm. Csak ténferegtem a városban, házakba törtem be, próbáltam kitalálni, ki élt ott, mit csinált, míg élt, szeretett-e, gyűlölt-e, mi volt a hobbija, hányan voltak... Meglepően sok helyen találtam öngyilkosokat, legalábbis sok jelből erre következtettem, szarrá lőtt fejek, kézben sörétes puska, gyógyszeres üvegek és egy egész család szépen egymás mellet egy nagy ágyon, ventilátorról lógó csontváz, szóval minden buta kellék ott volt, de engem egyáltalán nem érdekelt. Néha nagyon megalázó helyzetekből el is mozdítottam egy-egy hullát, valahogy nem tudtam ott hagyni pl. az akasztott faszit (vagy nőt, annyira nem néztem). A veszélyérzetem, dacára az első itt töltött éjszakámnak, szinte eltűnt. Haverra hagyatkoztam, ha menni kellett szerinte, mentünk. Estére valahol meghúztam magam, pokrócokba, hálózsákokba burkolóztam, és aludtam, ahogy tudtam. Az ételem fogyott, de még volt néhány hétre való. Gyűlöltem magam, és ez az érzés még mélyebbre taszított a depresszióba.

Pizsama... Hisztérikus kacagásom az egész áruházban visszhangzott. Meleg ruháért mentem be, és az egyik polcon egy csomó férfi pizsamát láttam. Volt gombolós, felhúzós, volt olyan, amelyiknek a töktartója egészen kidomborodott, és volt egy olyan, ekkor szakadt el a cérna, amelyiknek egy hatalmas lyuk tátongott a lényeges részén, gondolom a szexet megkönnyítendő, vagy nem tudom. De olyan képtelen volt ezeknek a tárgyaknak a látványa, olyan messze volt az idő már, amikor volt még értelmük, hogy csak nevetni bírtam. Nevettem magamon, a világon, egész világhódító, erős, félelmet nem ismerő, de mégis gyenge, elbukásra ítélt, szerencsétlen fajomon. Amikor már zokogtam, mert valahol időközben átváltott a dolog, meglepően simán egyébként, leroskadtam a polc mellé, és nem érdekelt semmi, csak bámultam és sírtam, és végül elálltak a könnyeim, és meredten néztem magam elé, és nem tudtam, hogyan tovább, merre tovább. Nem volt tervem, és ami a legrosszabb, nem is akartam, hogy legyen. Azt hiszem, végül azért sikerült felállnom és elindulnom -- valahova, ki tudja már, hova --, mert Haver leült mellém, megnyalta a kezemet, és végül az ingem ujjánál fogva magával húzott.

Valamiért nagyon meg lehettem zavarodva, mert azok után, amiken keresztül mentem, nem körülnézni egy épületben, ahol aludni szándékozom, óriási hiba. Gondolatban még mindig a kis házamban voltam, ahol végül is biztonságban voltam, ha bezártam magam mögött az ajtót. Nem gondoltam rá, hogy minden megváltozott, egyszerűen eszembe sem jutott, hogy milyen kurva veszélyes lett a világ, hogy mennyire más minden, mint régen volt. Kaparászásra ébredtem, azt hittem Haver az. De ekkor meghallottam, hogy a kutya morog, a kaparászás meg egyre hangosabb. Koromsötét volt, az elemlámpám a kocsiban maradt. Megragadtam a puskámat, és hallgatóztam. A lépcső felől jött a hang, a sötétben mintha egy még sötétebb árnyék kúszott volna lefelé. Felpattantam. Haver köztem és a lépcső közt állt, halkan morgott, néha nyüszített. Tudtam, hogy az élete árán is megvéd. Menekülni, ez volt az első gondolatom. Nekem nem célom megölni senkit és semmit, én csak túl akarok élni. Nem gondoltam át, hogy a lövés esetleg másokat is ide csal, nem voltak ilyen tiszta elképzeléseim, csak kint akartam lenni a házból. Megragadtam az ágyat, arréb löktem. Kiáltás hallatszott a lépcsőről és egyre gyorsuló kaparászás. Nem akartam látni, mi jön lefelé. Feltéptem az ajtót, kezemben a puskával kirohantam. Haver utánam. Beugrottunk az autóba. Elfordítottam a kulcsot, és ki tudja hányadszor, a motor felzúgásának hangja olyan volt, mint amikor órák óta wc-re kell menni, és végül valahol, akárhol, kiengedheti az ember a cuccot. Elhajtottam, és éreztem, hogy sokkal-sokkal szerencsésebb voltam az elmúlt néhány hétben, mint gondoltam volna.

Órák alatt értem el a várost. Kihalt volt, egy rohadékot se láttam az utcán. Haver csöndben feküdt a hátsó ülésen. Nem tudtam, mit csináljak, hova menjek, de éreztem, hogy nem akarok az autóban maradni. Egy helyre vágytam, ami aránylag meleg és nem törhet be senki, se élő, se holt. De nem volt kedvem kutatni, ezért egyszerűen kinéztem a külvárosban egy kertesházat, leparkoltam közvetlenül az ajtó elé és bementem. Körül se néztem, csak kivettem két pokrócot meg egy hálózsákot a kocsiból, az ajtó elé cibáltam egy kanapét. Havernak egy tálba összekotortam egy csomó havat, felbontottam egy konzervet és lefeküdtem aludni. Majd holnap gondolkodom.

Nehezen haladtunk a hóban, de a négykerékhajtás kitett magáért. Az üzemanyagtartály majdnem tele volt, a kocsiban készletek -- és mivel vadászni voltam, még az egyik puskám is megmaradt. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire megváltoztam. Nem szomorkodtam, a ház elvesztése, amiért annyit dolgoztam, nem jelentett semmit. A könyvekért fájt a szívem, de különösebben nem érdekelt. Megvan minden, ami pár napra elegendő, a többit ki tudja. Amit aránylag nehezen viseltem viszont, az a városba való visszatérés gondolata volt. Nem tudtam, mit fogok találni, ha huzamosabb ideig ott kel élnem. Igazából semmit sem tudtam. És ekkor egy terv kezdett kibontakozni az agyamban, bár ennek még egyáltalán nem voltam tudatában. Most még csak menekültem.

Hogy valakik – a nyomok, ugye! – szándékosan gyújtották-e fel hajlékomat, vagy én szúrtam el valamit és a kandalló miatt ég, nem tudtam. De azt tudtam, hogy baj van, az egyik legnagyobb azóta, hogy ez az egész elkezdődött. De érdekes módon most nem a bénító félelem volt az első érzés, ami elkapott. Az autót kerestem. Elég messze volt a fészer a háztól, és paranoiám ezúttal hasznosnak bizonyult: a csomagtartóban és a hátsó ülésen annyi készletet halmoztam fel, amivel napokig simán kihúzom szinte bárhol, de tudtam, hogy azonnal indulnom kell, mert ha itt vannak még a közelben, akkor baj lesz. Odarohantam, feltéptem az ajtót. Akármilyen butaság, a kulcsot a szőnyeg alatt tartottam, és most is ott volt. Beindítottam az autót, kigördültem a hóra. Érdekes látvány lehetett, ahogy vaksötétben egy lágoló ház a terepjáró árnyékát a hóra veti. Havert sehol sem láttam. Kiszálltam, füttyentettem, kiabáltam neki. Végül a ház másik oldaláról került elő, szájában egy hatalmas csonttal. Nem tudom, miért, de ettől majdnem elsírtam magam. Kinyitottam neki az első ajtót. Beugrott, én pedig anélkül hajtottam el, hogy visszanéztem volna a házra, ami az otthont, a biztonságot jelentette nekem hosszú heteken, talán hónapokon át.

 

Egyre kegyetlenebbül esett a hó. Haver nyugodtan ült mellettem, gondolom nem fázott. Én már kezdtem úgy érezni, hogy lassan megfagyok, ami persze butaság volt, mert nagyon fel voltam öltözve, de a pánik fura játékokat űz az emerrel, úgy látszik. Sűrű erdőben voltam, a legfrissebb nyomaimat is csak épp ki tudtam venni. Elindultam rajtuk visszafelé. Hamar elvesztettem őket, hiszen idefelé is összevissa csatangoltam, és sajnos mindig is hiányzott belőlem az irányérzék, ami néhány emberben olyan magától értedődően jelen van. Kiértem egy tisztásra. Arra nagyjából emlékeztem volna, ha látok valamit, hogy innen merre tovább, de közben teljesen besötétedett. Ekkor Haver ellépett mellőlem, és lassan, magabiztosan, nyugodtan elindult. Követtem. Tudta, hova megy. Nem csaholt, nem viháncolt, csak lépekedett egyformán, kimérten. Fél óra múlva otthon voltunk, de már sokkal előbb tudtam volna egyedül is, merre kell menni. A ház ugyanis lángokban állt.

 

Nem sok állatot láttam, néha elzörgött mellettem valami, meg varjak károgtak odafent, de semmi puskavégre valót nem láttam. Kezdtem érezni, hogy nem a les megépítése, hanem a vadászat ilyen-olyan trükkjeinek, meg egyáltalán, mikéntjének az elsajátítása lenne az első feladat. Nem érdekelt, alkotni akartam, úgyhogy nem tettem le az építkezésről. Viszont a hó rettenetesen elkezdett esni, de úgy gondoltam, a nyomaimon hamar visszatalálok a házba. Tévedtem. Körülbelül egy óra alatt teljesen ellepett mindent a hó, én pedig mélyen bent az erdőben kószáltam. Hirtelen besötétedett. Benyúltam a táskámba az elemlámpáért, hogy elinduljunk visszafelé – és a jeges rémület ekkor szroította össze a torkomat már szinte napok vagy tán hetek óta először. Nem hoztam a lámpát. A zajok körülöttem, úgy tűnt egyszerre, felerősödnek. Nem voltam egyedül, de fogalmam sem volt, mi kószál a közelben. Átkoztam magam az ostobaságomért, a felelőtlenségemért. Ilyenkor persze nem az jut az ember eszébe, ami az unalmasabb, de biztonságos percekben néha, hogy jobb lenne ha valahogyan vége lenne az egésznek. Nem, ilyenkor élni akar.

 

Deszkák, csavarok, fémpántok... Ezek közül semmim sem volt. Azt hamar beláttam, hogy nem a fára fogom építeni a lest, először legalábbis nem. Nem tudom megcsinálni, segítség kellene hozzá valószínűleg. Marad a földszint, ami nem baj, onnan is remekül lehet vadászni állítólag. Úgy döntöttem, ma kimegyek vadászni, ha sikerül elejtenem valamit és még élvezem is, akkor újabb kiruccanást ejtek meg a városba és beszerzem a szükséges kellékeket. Délután indultam el, a hó éppen szállingózni kezdett. Nem örültem neki, úgy képzeltem, hogy jobb nem hóesésben vadászni. Haver mellém állt, hátizsákomban néhány fontos holmi – étel, ital, alkohol meg ilyesmik –, vállamon a puska, kezemben a bot. Bevettük az erdőbe magunkat. Néhány óra múlva kezdődött az igazi baj.

 

Nem szerettem vadászni, csúnya, kegyetlen dolognak tartottam annak idején. De miután a csúnya és kegyetlen dolgokról alapvetően változott meg a véleményem, egy reggel arra ébredtem, hogy szeretnék építeni magamnak egy lest és onnan nézelődni meg lőni is esetleg. Azt tudtam, hogy nem lesz egyszerű, azt sem tudtam, hogy kell ilyet csinálni. No de legalább voltak könyveim erről is, úgyhogy előszedtem, és újra azon kaptam magam, hogy listát írok. Ezúttal elég sokáig nem jutott eszembe, hogy minek csinálom már megint, meg hogy nincs értelme, meg ilyesmi. Lelkes voltam, szánalmasan lelkes. Miután összeállítottam a szükséges anyagok meg szerszámok listáját, arra gondoltam, hogy lemegyek a városba megint – hó nem esett pár napja –, beszerzem a dolgokat, megépítem a lest és milyen jó lesz. De előtte ki akartam próbálni, hogy képes vagyok-e mondjuk lelőni egy őzet, ha van rá lehetőségem. Úgyhogy egy este puskával, kutyával elindultam, szívemben az ősi szándék: zsákmányt szerzek.

 

A halál, persze, nem szép dolog, hiába olvastunk meg láttunk mindenféle halálokat azelőtt. Amikor kitört ez az egész, annyit láttam, hogy azt hittem, immunissá váltam. De itt, az erdőben, a faházban, itthon jöttem rá, hogy nem. A legváratlanabb pillanatokban ugrottak be képek, mint a horrorfilmekben, nagy zaj, a néző megijed, és pár képkockán keresztül kivehetetlen véres dolgokat lehet látni.Csakhogy, mivel az én emlékeim voltak, jól ki tudtam venni. Gyermekkori barátom az étkezőasztalnál. Vadidegen férfi az udvarán, kezében valami könyv. Nagymama a karosszékben. Egy autó, benne fiatal pár, a fejük szétloccsantva, agyuk az üvegen. Kórház, minden ágyon legalább egy halott. A műtőasztalon kettő, épp dugtak, amikor valaki, aki addigra elvesztette az eszét, vagy csak simán féltékeny volt, és köze sem volt még ehhez az egészhez, mindegy, szétlőtte őket egy sörétes puskával. Egy egész óvoda lángokban. Innen legalább hangok nem hallatszottak ki, nem úgy, mint a buszból, ami az Alagútban felborult és égett. Ezekben a napokban imádkoztam életemben először és utoljára. Köszönős-veszekedős viszonyunk megmaradt az Úrral, persze, de ez más volt. Itt elfogyott minden, aminek értelme volt valaha is. De legalább a szag még elviselhető volt, ha az ember elég messzire ment az égő házaktól. A bűz... az csak később jött.

Elindulni otthonról egy olyan világban, amilyenben azelőtt éltem, nem volt nagy dolog. Az embernek eszébe sem jutott, hogy valami baj történhet, olyan magától értetődő volt, hogy egyrészt nem fog semmi történni, másrészt ha mégis, majd jön a mentőautó vagy a rendőr, vagy az ember felhív valakit, BKV-ra száll, szóval megoldja. De ha nincs mentő, rendőr, barátok, meg egyáltalán semmi, csak a magány és odakint a veszély, ki tudja, milyen formában, nos az egészen más. Néha egyszerűen nem mertem elmenni otthonról, ebben a rettentő hidegben, jól tudom, elég, ha egyszerűen nem találok haza – reggelre biztosan megfagyok, hiába raboltam ki a legjobb túraboltokat még a városban meleg ruháért. Végül úgyis a hideg győzne. De a lelkem mélyén tudtam, azokon a napokon is, hogy nem szabad megadnom magam a félelemnek, mert könnyen legyűr, és olyan irreálisan elharapózik, hogy végül tényleg nem merek egyáltalán kimozdulni. Kemény harc votl ez néha, de biztosan éreztem, hogy muszáj, mert másképp bedilizek. Azt hiszem, ezekben a hetekben – leszámítva néhány sebesülésemet, amit így-úgy szereztem – az őrület elleni harc volt a legnehezebb.

 

Egy nap néztem, ahogy Haver eszik, odakintről varjúkárogás szállt le az égből, nekem pedig az jutott eszembe, hogy úgy néz ki, ez az egész elsősorban tényleg csak az embert érinti, az állatok meg a növények simán átvészelték. Persze nem mind, de tömegesen csak az ember halt meg. És ahogy több hét vagy talán hónap után itt az erdőben már kezdtem levetni magamról az urbánus embert, és együtt lélegeztem az erdővel, folyóval, nem tudtam másra gondolni, mint hogy ez így normális. Hogy ennek így kellett lennie, a természet vadhajtása vagyunk – voltunk? Nem volt ez a gondolat megnyugtató vagy a megvilágosodásszerű. Egyszerűen békésebb napokon, amikor más dolgom se volt, mint gondolkodni, mindig erre jutottam. Aztán arra, hogy azért mégiscsak kéne valami társaság, neadjisten társ... Aztán a havat néztem, a hőmérőt – -20-at mutatott ma is – és jó volt a gondolat, hogy majd... még nem érdemes visszamerészkednem az ember építette, ma olyan de olyan szánalmas nagyvárosokba, mert itt és most mindenem megvan, ami a túléléshez kell, most nem kalandozhatok, mert ilyen hidegben elég egy éjszaka odaint ahhoz, hogy vége legyen ennek az egésznek. De valahol a szívem mélyén elkezdtem unatkozni, de ez a gondolat olyan szentségtörőnek tűnt, hogy sokáig nem voltam hajlandó szembenézni vele. Pedig végül nem a veszély – abból is jött bőven –, nem a félelem – állandó társam –, hanem az új iránti vágy, az ismeretlen vonzása és az unalom taszítása volt az, ami kivetett erdei magányomból. De most még hideg van, nagyon.

 

Egy szar nap ebben a helyzetben egyáltalán nem biztos, hogy konkrét életveszéllyel jár együtt. Lehet, hogy csak rosszul alszol, felébredsz az éjszaka közepén, és mindenféle hangokat hallasz. A szél zörgeti az ablaktáblákat, nyikorognak az eresztékek, odakint vihar tombol, te pedig fekszel, takarók közt, a lassan kihunyó tűz apró pöffenéseit hallgatod, és újra elővesz a kétségbeesés, hogy holnap is csinálni kell, rosszul mondom: hogy holnap is csinálni fogod, mert végül életben akarsz maradni, de ilyenkor, az éjszaka magányos, sötét pillanataiban fogalmad sincs róla, hogy miért. Aztán vagy megpróbálsz aludni, vagy felkelsz és teszel-veszel, megnézed az ajtókat, ablakokat, hogy biztonságosak-e, egy kondérban vizet melegítesz, fürdesz, eszel. Ha ezalatt elmúlik ez a nyomott hangulat, akkor talán tervezni is kezdesz. Ha meg nagyon jó kedved lesz véletlenül, akkor nemcsak a holnapot tervezed meg, hanem esetleg arra is gondolsz, mi lesz tavasszal, nyáron, jövő télen... De az ilyesmi ritkán fordul elő. Inkább gépiesen végrehajtasz minden nap mindent, amire a rutin megtanított, és sokszor azon kapod magad, hogy jócskán sötétedik, mire befejezted. Valószínűleg az ilyesmire szükség is van, mert ha csak a gondolkodás maradna, már rég bediliztél volna.

 

A kenyér végül is nem hasonlított nagyon a kenyérhez, az élesztő hiánya erősen befolyásolta a dolgot. Elvileg lehet éleszttőt csinálni lisztből meg vízből valahogy, ennek majd utána kell olvasni, biztos van a könyveimben valami. De legalább kenyérszerű volt külalakra, amit sütöttem. Hatalmasan bevacsoráztam aznap, vastag szelet – ízetlen – kenyerekkel tunkoltam ki a sólet maradékát. Utána nekiálltam felszerelni a bejárati ajtóra a reteszt, amit a városból hoztam. Nem volt valami bonyolult dolog, két hatalmas ácskapocs-szerű vasdarab, amit vagy 4 csavarral fúrtam bele az ajtófélfákba, keresztbe meg rátettem egy jó vastag deszkát, kész is. Ami vagy aki ezt kiüti, az már tokostul jön be. Jó volt nézni belülről ezt az ajtót, azt mutatta, hogy még itt vagyok és próbálok tenni valamit. Pedig néha nagyon nem volt hozzá kedvem. Úgy döntöttem, hogy a hálószoba ablakát – addigra visszavittem az ágyat – bedeszkázom, a szobákat szintén, amit nem használok. Azután elmentem fát vágni.

 

Autóban ültem, amikor először láttam jelét annak, hogy valami baj van, valami baj lesz. Általában nem hiszek a természetfelettiben, de az a nap olyan baljósan indult, a világ egész színe megváltozott, a felhők fenyegetőn tornyosultak a nyári égbolton, az emberek mogorván, türelmetlenül siettek dolgukra, én pedig egyedül éreztem magam, annyira, mint majd később, minden nap... Társaságra volt szükségem. Nem tudtam, kit keressek fel, barátot, családot, szerelmet? Nem volt kedvem egyikhez sem, végül persze a nő győzött, mert ha más nem, hát a szex legalább eltereli majd a gondolataimat. De nem volt szex, ehelyett betegség volt, láz, fájdalom – és két nappal később halál, de addigra meghaltak ezrek, tízezrek, én meg csak álltam, és nem tudtam, hogyan temessem el azokat az embereket, akiket ismertem, azon pörgött az agyam állandóan, amíg dolgoztam, hogy milyen sorrendet válasszak, kit tegyek először a sírba, ez valahogy nagyon fontosnak tűnt. És a vicc az, hogy nem emlékszem, hogy döntöttem, azt sem tudom, mennyi idő telt el, valahol az apám és a kutyám halála környékén elvesztettem a fonalat és csak csináltam, amiről azt hittem, a dolgom. Nem beszéltem senkivel – akkor még éltek néhányan, akik szintén temettek és sirattak –, senki nem beszélt, csak némán hordozták a halottakat, ki elásni, ki máglyára, és esett az eső.

 

Volt időm gondolkodni eleget, mert nem történt semmi hosszú órákon át. Eszembe jutott az a Stallone-film, amikor bérgyilkos és Banderast szívatja hasonlóan, mint ahogy én szívtam. Ahogy telt az idő és egyre türelmetlenebb lettem, úgy lettem mégis egyre biztosabb abban, hogy van odabent valaki. Nem tudom, miért. De elképzeltem, hogy a házamban, az otthonomban, ebben a rohadt mocskos világban az egyetlen helyen, ahol egy kis nyugalom vár, egy betolakodó lófrál, és ki tudja, mit művel... Nem bírtam tovább várni. Beindítottam a motort és lassan az ajtóhoz gurultam. Csönd. Haver feszülten figyel. Kiszálltam, a kutya azonnal mellettem termett. Együtt léptünk be az ajtón. Félhomály, a tűz halkan duruzsolt a kandallóban. Semmi nem árulkodott arról, hogy járt idebent valaki, nyomokat se láttam odakint. Mégsem tudtam megnyugodni. Valami nem volt rendben. Bezártam az ajtót. Hangosat kitáltottam, van itt valaki. Persze csak a néma csönd válaszolt. Majdnem elbőgtem magam, nem tudom, miért. De ez a semmibe szálló kiáltás, ez a válaszul kapott néma csönd valahogy teljes súlyával szakította rám újra helyzetem minden képtelenségét és kétségbeejtő voltát. Gyorsan körülnéztem minden helyiségben, felmértem a készleteimet újra – nem hiányzott semmi látszólag –, majd körüljártam a házat. Sehol semmi. Azon kezdtem gondolkodni, hogy mi van, ha kezdek megőrülni?

 

Aznap, amikor először merészkedtünk ki a házból – a lábam meglepően gyorsan gyógyult, úgy látszik nagyon rosszul lövök –, egyik kezemben a pisztollyal, másikban elmaradhatatlan botommal, elég nehezen haladtam előre. De már napok óta nem indítottam be a kocsit, talán egy hét is eltelt, és hirtelen mindennél fontosabbnak tűnt. Boldogan vigyorogva hallgattam a motor duruzsolását, amikor valami elvillant a szemem előtt, és ez jeges rémülettel töltött el. Valaki, nagyon úgy láttam, bement a házba. Egyszerűen besétált. Nem láttam, férfi volt-e vagy nő, sőt még azt sem, normális ember vagy micsoda... úristen, hiszen egy rohadt mókus is lehet. Én meg itt ülök kint, testi mivoltomban a legkevésbé sem fenyegetően. Bár van fegyverem, rohadtul félni kezdtem, mondhatni régi ismerősként üdvözöltem a rettegést. Haverra néztem, úgy tett, mint aki nem vett észre semmit, és lehet, hogy így is volt. Azt az okos tervet eszeltem ki, hogy megvárom, míg kijön a betolakodóm, és ha rosszakaró, elütöm. Hangozzék bármilyen primitíven vagy viccesen, tényleg a legjobb megoldásnak tűnt.