Aftershock

 A legrosszabb az idő volt. Hogy ha még tudtam is volna, hogy mennyi idő telt el -- mondjuk két nap --, azt semmiképp nem tudtam, hogy mihez képest. Mihez tudtam volna egy ilyen világban igazodni? Annyira egyformák -- és a gondolatok kavalkádja miatt mégis annyira különözők -- voltak a napok, hogy egáltalán nem volt semmi, ami valami keretet adott volna az életnek. Távol a gondolataim közt felsejlett a Bakony -- én voltam ott egyáltalán? --, ahol mentek a dolgok, mert volt mit csinálnom, de itt a mediterrán kényelemben minden összefolyt. És most itt fekszem, sebesülten, mert valami történt valamikor, és fogalmam sincs semmiről. Elég ijesztő érzés volt. És egyelőre nem találtam semmi logikus gondolatot -- legalább egy "gondolkodom, tehát vagyok"-szerűt --, ami mentén felgöngyölíthettem volna létezésemet. Lassan feltápászkodtam és elindultam arra, amerre az otthonomat sejtettem. Ekkor ütötte meg a fülemet a kutyaugatás.