Aftershock

Hiábta tudtam, hogy megint fel kell majd építenem végül egy olyan menedéket, mint volt a bakonyi kis házam, a feladat nagyjából lehetetlennek tűnt. Nem volt hozzá erőm. Csak ténferegtem a városban, házakba törtem be, próbáltam kitalálni, ki élt ott, mit csinált, míg élt, szeretett-e, gyűlölt-e, mi volt a hobbija, hányan voltak... Meglepően sok helyen találtam öngyilkosokat, legalábbis sok jelből erre következtettem, szarrá lőtt fejek, kézben sörétes puska, gyógyszeres üvegek és egy egész család szépen egymás mellet egy nagy ágyon, ventilátorról lógó csontváz, szóval minden buta kellék ott volt, de engem egyáltalán nem érdekelt. Néha nagyon megalázó helyzetekből el is mozdítottam egy-egy hullát, valahogy nem tudtam ott hagyni pl. az akasztott faszit (vagy nőt, annyira nem néztem). A veszélyérzetem, dacára az első itt töltött éjszakámnak, szinte eltűnt. Haverra hagyatkoztam, ha menni kellett szerinte, mentünk. Estére valahol meghúztam magam, pokrócokba, hálózsákokba burkolóztam, és aludtam, ahogy tudtam. Az ételem fogyott, de még volt néhány hétre való. Gyűlöltem magam, és ez az érzés még mélyebbre taszított a depresszióba.