Hogy valakik – a nyomok, ugye! – szándékosan gyújtották-e fel hajlékomat, vagy én szúrtam el valamit és a kandalló miatt ég, nem tudtam. De azt tudtam, hogy baj van, az egyik legnagyobb azóta, hogy ez az egész elkezdődött. De érdekes módon most nem a bénító félelem volt az első érzés, ami elkapott. Az autót kerestem. Elég messze volt a fészer a háztól, és paranoiám ezúttal hasznosnak bizonyult: a csomagtartóban és a hátsó ülésen annyi készletet halmoztam fel, amivel napokig simán kihúzom szinte bárhol, de tudtam, hogy azonnal indulnom kell, mert ha itt vannak még a közelben, akkor baj lesz. Odarohantam, feltéptem az ajtót. Akármilyen butaság, a kulcsot a szőnyeg alatt tartottam, és most is ott volt. Beindítottam az autót, kigördültem a hóra. Érdekes látvány lehetett, ahogy vaksötétben egy lágoló ház a terepjáró árnyékát a hóra veti. Havert sehol sem láttam. Kiszálltam, füttyentettem, kiabáltam neki. Végül a ház másik oldaláról került elő, szájában egy hatalmas csonttal. Nem tudom, miért, de ettől majdnem elsírtam magam. Kinyitottam neki az első ajtót. Beugrott, én pedig anélkül hajtottam el, hogy visszanéztem volna a házra, ami az otthont, a biztonságot jelentette nekem hosszú heteken, talán hónapokon át.
