Aftershock

Rettentő érzés volt kigördülni a telephelyről a kutya nélkül, azt hittem, újra egyedül maradok, hiába volt végül is logikus, amit tettem. Kapkodva próbáltam a nyomokat nézni a hóban, és lázas aggyal úgy is tűnt, látok valami négylábú-nyomot, de nem voltam benne biztos. Pár száz méterre aztán a nyomok tisztábban kivehetők voltak, szinte biztos voltam benne, hogy Haveréi. De mintha más nyomok is lettek volna mögötte, ó hogy ilyenkor nem vagyok egy Aragorn, gondoltam dühösen. Letértem az útról és mentem, amerre szerintem vezettek. Szerencsére a nagy hóban a terep nem bizonyult különösebb akadálynak a terepjáró számára. Végül ugatást hallottam. Őrülten hajtottam arrafelé, és amikor kibukkantam egy játszótérre -- egy ideje panelházak közt mentem -- megláttam a kutyát. És megértettem, miért ment el: nem azért, hogy magát védje, hanem hogy engem. Legalább 20 rohadék vette körül. De ezek nem voltak annyira lassúak, mint amiket eddig láttam, vagy az is lehet, hogy egyszerre valamiért az összes begyorsult, nem tudom. De a kutya még élt, csak ez számított. Meg kellett mentenem.

Egyik pillanatról a másikra fogyott el a türelmem. Minden keserűségem, dühöm egy pillanat alatt elöntötte a lelkemet, és nem érdekelt semmi, csak hogy ezek a rohadékok takarodjanak innen és találjam meg a kutyát. Gázt adtam, elütöttem mindet, amelyik szembe jött, volt amelyikre még rá is tolattam, és üvöltöttem és kacagtam. Valószínűleg bárki őrültnek nézett volna, és valószínűlg igaza is lett volna. És szinte biztos, hogy megöltem volna, ha hulla, ha élő. Amikor végül kicsit ritkultak a telephelyen, megtöltöttem a puskát és újra kiszálltam a kocsiból. Módszeresen kivégeztem az összeset, amelyik még mozgott, majd a kutya keresésére indultam. Nem találtam sehol. Az épületek zárva voltak, az irodában, ahonnan a kulcsot hoztam, nem volt. Reméltem, hogy időben elmenekült, és valahol a visszafelé vezető úton meg fogom találni. Nem mertem másra gondolni.

Tudtam, hogy Haver nélkül nem megyek el. Az autóhoz siettem, be tudtam szállni anélkül, hogy nekem jöttek volna. Beindítottam a motort és elkezdtem körbe-körbe menni a hülye telephelyen, mint 5 éves koromban a nagymamám kertjében a háromkerekű biciklin. Tülköltem közben, meg elütöttem pár figurát, letekertem az ablakot, kiabáltam, de Havernak nyomát sem láttam. Nem tudtam elképzelni sem, hogy hova tűnhetett. Volt ugyan néhány épület még, aminek úgy láttam, nyitva van az ajtaja, de valami azt súgta, több esze van a kutyának annál, hogy olyan helyre meneküljön, ahonnan nincs kiút. A rohadékok közben nagyon szerettek volna beszállni mellém a kocsiba, de én nem akartam ezt, úgyhogy egy pillanatra sem álltam meg, csak kerülgettem őket -- néha nem annyira nagy ívben -- és dudáltam és lázasan gondolkodtam, hogy hol lehet a kutya és hogy menthetem meg, bárhol is van.

Odakint rágyújtottam. Nem tudom, miért voltam ennyire ideges, miért éreztem úgy, hogy valami borzasztó fog történni -- illetve miért most éreztem először ennyire élesen? Amikor nagyjából megnyugodtam, puskával a kezemben újra bementem az épületbe, Havert hátrább parancsoltam. Egyenesen az eligazító feliratú ajtóhoz léptem és szétlőttem a zárat. A lövés robaja a csukott épületben szinte fájt. Csendben nyílt ki az ajtó. Odaben székek, asztalok -- hulla egy darab sem --, meg egy fiókos fém szekrény, rajta rendszámok. Úgy tűnt, szerencsém lesz. Kimentem, kiválasztottam a nekem tetsző járművet, aztán visszamentem a kulcsáért. Kifelé jövet rontott rám az első rohadék.

Sötét. Sötét és csönd. Az ablakon egy kis fény beszűrődik, de csak arra elég, hogy még bizonytalanabbá tegye az árnyakat. Mozdult valami ott a sarokban? Bűz van, de nem tudom, hogy halott emberek bűze-e. Próbálom logikusan kitalálni, hogy hol tárolhatják a kulcsokat. Egy ajtón A4-es lapra nyomtatott "eligazító" feliratot látok. Talán ott lesz. Haver előttem megy, ha lépek, lép, ha megállok, megáll, és fülel. A kutya füle az egyetlen megnyugtató dolog az életemben e pillanatban. Valamit hallok, haver is arra fordul. A linóleumon megnyikorduló cipőtalp hangja? Vagy csak odakint fúj a szél és valami szar nyikorog? Nem tudom. Idegesen világítok körbe, látni nem látszik semmi, de istenem, olyan sok a sötét és olyan kicsi a lámpa fénye. Mély levegőt veszek, visszafordulok az ajtó felé. Lenyomom a kilincset. Zárva. Újra a hang, megpördülök... Ott... Valami moccant, tudom. A pánik kezd eluralkodni rajtam. Haver halkan morog... Aztán újra csönd. Dermedten állunk percekig, de nem mozdul semmi. Kulcs... újabb kulcsot kell keresnem, hogy a teherautó kulcsához jussak. Mi ez, valami kibaszott számítógépes játék, Nancy Drew vagy ilyesmi? Kihátrálok az épületből, be a kocsiba. Gondolkodnom kell, újra.

Nem volt szerencsém a teherautófronton. Ami néhányat találtam elhagyatva az út szélén, mind zárva volt, se kulcs, se halott tulaj a közelben. Feltörni meg nem sikerült őket, hiába volt néhány alapvető információ elejtve a régi könyvekben arról is, hogy hogyan kell csinálni az ilyesmit. Talán ha nem égtek volna el a kis házban, könnyebben boldogultam volna, de így csak emlékezetből próbáltam. Szóval csak tessék-kássék. Nem tudom, miért, de nem akartam, nagyon nem akartam az irodaépületbe menni a kulcsért. Annak meg, hogy nekivágjak az autópályának, megint nem sok értelmét láttam, hiszen ki tudja, hol találok használható járművet, meg egyáltalán. Nem olyan szívesen fickándoztam, ha egyszer volt egy környezet, ahol nagyjából elviselhető volt az élet. Csak még ez a fránya teherautó, az nagyon hiányzott a nyugalomhoz. Elképzeltem, hogy tele cuccal, üzemanyaggal, feltöltött aksival áll a pajtában, mindig zsebemben a kulcsa, ha bármi van, csak bepattanunk, és kész, megyünk, amerre nem látjuk az ellenséget... Muszáj volt ezt elérnem, tudtam magamról, hogy nem lesz egy nyugodt órám se, amíg meg nem oldom. Így hát hazamentem, megittam egy pohár viszkit, fogtam a puskát, és elindultam Haverral, vissza a telepehelyre.

Úgy gondoltam valamiért, hogy ahol a kulcs, ott az ellen. Vannak ilyen megmagyarázhatatlan meggyőződéseim néha. Abba bele sem mertem gondolni, hogy néha milyen agyatlanul mászkáltam vészes helyeken, még a legelején például, konzerv meg illyesmi végett... Puskával kell menni, ez világos. De sötét lesz bent szerintem, elég komor épületnek tűnt az iroda. Nyilván fényes nappal megyek, leparokolok az ajtóhoz, aztán besietek, kisietek. Csak hát hol a kulcs? Azt nem fogom tudni rögtön, keresgélni kell. És mi van, ha van bent vagy húsz rohadék? Vagy élő ember, esetleg, ami rosszab is lehet bizonyos szempontból? És mi volna, ha máshol néznék teherautó után? Mondjuk az út szélén valahol, egy kútnál, ott valószínűbb, hogy a kulcs is benne van. Ez lesz a következő próbálkozás. Ez a telephely nem tetszik...

Végül persze nem történt semmi, egy rohadékot lelőttem, a kertben mászkált, azt figyelte Haver. De az álom arra jó volt, hogy a teherautós dolgot végrehajtsam. Puskával, jópár kanna üzemanyaggal felszerelkezve beültem a kocsiba, Haver mellém, és elhajtottunk a városba. Valami megváltozott, csak nem tudtam, mi. Arra gondoltam, talán csak tovább melgedett az idő, hosszabbak a napok. Amikor az áramfejlesztőt szereztem, láttam a telepen egy Peugeot kistehert, az pont jó lesz, úgy gondoltam. Valami nagyobb is lehetne, de azt még sose vezettem, meg fogyaszt is sokat, maradt a kisebb. Persze zárva volt, a kulcsot meg nem hagyták körülötte valahol, hogy hátha a világvége egyik utolsó túlélője arra jár és szüksége lesz rá. A sötét irodaépületre néztem, és tudtam, hogy be kell mennem. Csak kedvem nem volt hozzá, úgyhogy beültem a kocsiba és hazamentem. Át kellett gondolni a dolgot.

Egyik nap azt álmodtam, hogy repülök. Felülről láttam a várost, a vidéket, sehol nem moccant semmit, csak az állatok, de a nagy hóban-hidegben ők is inkább vártak. Valamin megakadtam a szemem. Lecsaptam, sólyom voltam talán. Ahogy közeledtem, tisztán kivehetővé vált másodpercek alatt, hogy egy valaha emberi lény vonszolja magát az erdő szélén, egyenesen a város felé. Felvágódtam a magasba, lenéztem újra. Mindenfelől özönlöttek és mind egy irányba tartottak. Berregést hallottam, rájöttem, hogy a zaj vonzza őket, majdnem rá is jöttem, hogy mi okozhatja, de végül kicsúszott a gondolat, és csak a félelem maradt, hogy jönnek... Amikor felriadtam, rettenetesen fájt a fejem, az áramfejlesztő zúgott, Haver meg idegesen, morogva nézte az ablakot, ami a hátsó udvarra nyílt.