Aftershock

A férfi betette maga után az ajtót, kalapját a szögre akasztotta. A kutya hangos szusszanással feküdt le odakint a lábtörlőre. Van, amikor inkább kint alszik, úgy látszik, ez is ilyen. Márton odalépett a polchoz, levett róla egy üveget, megszagolta. Mosolyában büszkeség is volt. Egy derekas poharat megtöltött a gyümölcspálinkával, leült a karosszékbe, és lassan inni kezdett. Nem hagyta, hogy a gondolat -- "túl régen túl békés" -- eluralkodjon. Mostanában egész jól tudott parancsolni magának. Voltak napok, amikor szinte egész nap nem jutottak eszébe a rohadékok.

Pár nap alatt összeszedte magát. Elhagyta a várost, mert tudta már, hogy itt is végzett. Nem tudta, merre induljon, úgyhogy véletlenszerűen elindult. Sok minden történt vele a következő hetekben-hónapokban, és annál több azokkal, akiket balszerencséjükre összehozott vele a sors, de Mr. N. egyre kevésbé volt elégedett egy-egy vadászat után. Nem érezte kihívásnak; nem vette észre, hogy szinte tökéletesen -- normális embertől nem elvárható sikerrel -- alkalmazkodott az új világ törvényeihez, és mivel erre a többiek nagyjából képtelenek voltak, mert a szívük mélyén még mindig várták a régi világ visszatértét, esélyük sem volt ellene. Mr. N. tehát vándorolt, konokul, először északra, aztán nyugatra fordult, teltek a napok, évszakok, míg végül egy reggel újra azt a régi bizsergést érezte, amit utoljára nem is emlékezett, mikor. Még az okát sem tudta, de az ösztönei azt súgták, valahol előtte, a közelben várja egy újabb préda, olyan, amilyet régen nem volt szerencséje vadászni.

Mr. N. két hétig feküdt. A szerencse vagy valami más vele volt: miközben élet és halál közt lebegett valami rég elhagyott lakásban, egy halom felhalmozott víz társaságában, egy kódorgó se érezte meg a jelenlétét.. A láza már a sebesülése másnapján felszökött. A hátizsákjában levő gyógyszerkészletben talált antibiotikumot is, beszedte. Rengeteg vizet ivott és aludtni próbált. Így telt el két hét, míg végül egy reggel érezte, hogy sebe gyógyulni kezdett. Próbált visszaemlékezni az elmúlt napokra, de nem sikerült. Csak homályos képek -- sötét árnyak vonulnak-csoszognak az utcán --, hangok -- kotorászó, elrothadt ujjak kaparászása az ablaküvegen -- maradtak meg, és az érzés, hogy ezúttal lehet, hogy ráfaragott.

24 órával később Mr. N., kezét vérző lábára szorítva, sántikálva botorkált a kisváros utcáin. Tudta, hogy lépcsőt mászni nem lesz képes, úgyhogy az eddigi rejtekhelye nem jöhetett szóba. Átkozta magát, amiért nem takarított ki valami földszinti lakást is, de most már mindegy, a lényeg, hogy valahol le tudjon feküdni pár órára, és akkor jó lesz... Újra megnézte a sebet a lábán. Mély vágott sebb volt, az a szakállas rohadék nem adta könnyen magát, valami katona vagy mi lehetett. Ha nem lesből támad, miközben az valami csapdákat vizsgált a közeli erdőben, talán túl se éli. De az az első szúrás, ami bizony a veséjébe szaladt, végzetesnek bizonyult szerencsére, még akkor is, ha utána ez az állat kicsavarta a kezéből a kést, és ahelyett hogy megdöglött volna, még megszúrta Mr. N.-t. Aztán összeesett, és ami az után következett... hát az nem gyereknek való, gondolta Mr. N., és a fájdalom ellenére újra elvigyorodott.

Két napig ült ott, a felhalmozott vizespalackokba vizelt, és egyre dühösebb volt. Semmi mozgás nem látszott a ház körül, újabb kódorgók se tűntek fel. Ha aznap nem lát meg párat közülük, amint a ház felé igyekeznek, sose tudta volna meg, hogy odabent élő emberek vannak. Aztán egy éjjel kinyílt az ajtó, amelyiken ő próbált meg bejutni, és kilépett rajta egy magas, szakállas férfi. Katonaruha volt rajta, kezében nyílpuskát tartott. Csöndben mozgott, céltudatosan. Képzett ember benyomását keltette. Mr. N. megnyalta a szája szélét. A vadászat elkezdődött.

Kiválasztott egy szemben levő házat, ahonnan jó rálátás nyílt a portára, és egy másodil emeleti szobában berendezte a megfigyelőállást. Persze odabent még le kellett számolni néhány kódorgóval, de ez Mr. N.-t nem zavarta. És ebben az új világban ez emelte a többiek fölé, legyenek bármennyire kemény emberek:  őt nem érdekelte, hogy élőholtakkal kell harcolnia, természetesnek vette, és megoldotta a feladatot. Nem érzékelte az iszonyatot ebben az egészben, nem félt jobban tőlük, mint valami aránylag veszedelmes vadállattól.

Egy óra alatt végzett az épülettel, persze csak három-négy kódorgót kellett elintéznie, utána konzervekkel, vízzel bevette magát az ablak mellé, és figyelni kezdett, mozdulatlanul, némán, mint valami dögevő.

Újra körbejárta a házat, keresett valami gyenge pontot, de úgy tűnt, akik odabent vannak, jó munkát végeztek. Egyáltalán nem volt könnyű bejutni. Érezte, hogy valószínűleg a zárat se tudná olyan könnyen kinyitni, mint az átlagos helyeken. Nem, ezek itt valódi ellenfeleknek bizonyultak. Olyan dühös volt az ajtó miatt, hogy még azt is elfelejtette, hogy az ilyesféle vadászatokat szereti igazán. Ma éjjelre visszavonulót fúj, döntötte el. Figyelni fogja őket, valamikor csak elő kell jönniük.

Ezúttal megjárta. Éjszaka érkezett. Elképzelte, hogy odabent mit fog találni, mindig elképzelte. Rettegő -- esetleg fásult, bár azt nem szerette -- emberek, akikre egy olyan ellenség csap le, amire igazán nem számíthattak az új világban. Mr. N. a felismerés pillanatait szerette kiélvezni.

Először körüljárta a házat, csöndben, mint az árnyék. Nem hallatszott odabentről semmi. Fény sem szűrődött ki, ha nap közben nem látta volna, amint az egyik élőholt ide igyekszik, soha nem jött volna rá, hogy itt emberek vannak. Visszatért a bejárati ajtóhoz. Halkan lenyomta a kilincset, persze zárva volt. A hold lassan mászott fel az égre, a hőmérséklet jócskán nulla fok alatt volt már. Zaj nem halatszott a kisváros utcáiról, néma volt minden körülötte. Felkatintotta a zseblámpáját és megvizsgálta a zárat. Nem tűnt bonyolult szerkezetnek, de nem volt kedve bíbelődni vele. Talppal hatalmasat rúgott a zárba. Már látta magát kívülről, amint -- akár valami régi filmben -- berobban az ajtó, ő pedig diadalmasan, győztesként belép. A több ponton megerősített ajtó azonban szinte egykedvűen állt ellen a rúgásnak. Mr. N. szinte visszapattant róla.

Mr. N. nem volt oda a fegyverekért. Ha csak tehette, késsel -- esetleg puszta kézzel -- dolgozott, de a holtak ellen nyugodt szívvel használta őket. Pár héttel azelőtt egy fegyverboltban talált egy vadászpuskát meg két csomag lőszert. A fegyver valami lezárt szekrényben volt, ahova a csőcselék nem jutott be, amikor -- szemmel láthatólag nagy sietve -- kirabolták a boltot, a tulajt meg, úgy tűnik, saját portékáinak egyikével szépen kivégezték. Most ezzel a puskával járta a kisváros tetőit, figyelte a mozgást -- mind az élőket, mind a holtakét. Ha véletlenül élő ember nyomaira bukkant, mindent megtett, hogy életben tartsa addig, míg maga oda nem ér hozzá. Végül rájött, hogy sokszor a holtak biztosabb szimattal vezetik, mint saját ösztönei, ezért nem lőtte le őket, amint feltűntek, hanem igyekezett megbizonyosodni róla, hova igyekeznek. Most is ez történt: egy háztetőn hasalt, amikor feltűnt néhány kósza lény. Az egyikük elindult, látszólag véletlenszerűen, de Mr. N. tudta már, hogy véletlenek nincsenek. Feszülten figyelte a házat, ahova tart. Aztán lelőtte, gondolatban feljegyezte, melyik az az épület, ahova -- talán már ma éjjel, gondolta izgatottan -- vissza kell jönnie.

A falevelek sárgán pörögnek a kis német városka utcáin. Messziről nézve egészen békés, álmos tepelülésnek tűnik. Ám ha közelebb megyünk, látjuk, hogy a takarosnak látszó portákat benőtte a gaz, néhány ajtó tárva-nyitva leng, máshol ablakok betörve. És néhol bizony vérnyomok szennyezik a földet, falakat. Aztán a mély, nyomasztó csöndben egyszercsak valami távoli, alig kivehető zaj hallatszik. Aztán hangosodik, mintha a sarok mögül közeledne: nyögő-hörgő, túlvilági hang ez, melyről nem lehet eldönteni, emberi torokból tör-e elő. Aztán előbukkan az alak. Véres ruhában, borzalmas tépett sebbel a mellkasán, átharapott torokkal botladozik az úton, szemmel láthatólag valami cél felé. Az utca másik oldalán egy függöny lebben, a teremtmény, úgy látszik, oda tart. A kerítésnél megakad, céltalanul őgyeleg, de perceken belül odaér a nyitva lengő kapuhoz. Ekkor egy puskalövés hallatszik valahonnan. Az élőhalott feje szinte lerobban a nyakárol, összeesik, nem mozdul. De ahonnan jött, továbbiak tűnnek fel.

Kemény ősz köszöntött rá. Üres városok, üres falvak váltogatták egymást. Alig találkozott élő emberrel hetekig. Egyre hidegebb lett, bár felszerelésben nem volt hiány. Csak a holtakat kellett elkerülnie, de ez nem okozott problémát, valahogy mindig megoldotta. De a vadászat, a gyilkolás, a tehetetlen áldozatok rettegése, az bizony hiányzott. Ilyen értelemben végül is, jött rá egy alkalommal, a halottak nem ellenségek, hanem ellenfelek. Ez a gondolat tetszett neki. Ha ellenfelek, akkor le kell őket győzni, fűzte tovább.

A távolban újabb kisváros tűnt fel. Valahol Németországban járt már, de nem tudta pontosan, hol. Elővett a zsebéből egy kis hőmérőt, amit valami vadászboltban szerzett be még két hete. Mínusz 8 fok volt, pedig még igencsak az ősz elején járt az idő. Úgy döntött, felméri a helyzetet, és ha alkalmasnak bizonyul, itt vészeli át a telet.

Napokig rosszul érezte magát utána, hiába a vadászat, hiába bizonyult méltó ellenfélnek a fickó -- még egy kicsit hadonászott is valami késsel, amit a pultról kapott fel, miután először hasba szúrta. Nem rimánkodott az életéért, és ez bizony nem tetszett Mr. N.-nek. Pár napig még Prágában őgyelgett,de érezte, hogy nem tartogat már semmi újat, semmi jót a város, úgyhogy ismét útra kelt. Egy nagy hátizsákba belepakolt egy heti élelmet, pár liter vizet, és ment. A hűvös őszi levegő utat talált ruhájába. Erről eszébe jutott, hogy nincs sok meleg holmija, az ősz pedig a szokásosnál hidegebbnek tűnt. Jó lesz odafigyelni.

-- Nem mond semmit? -- kérdezte Mr. N. Egészen közel állt a férfihoz, kését a hasához érintette. Valamivel alacsonyabb volt nála. Ez feldühítette, eszébe juttatott néhány megalázó helyzetet a középiskolából. Áldozata ekkor értette meg, hogy vége. És -- mert talán ösztönösen zseniális pszichológus volt -- rájött, hogy hogyan arathat győzelmet még akkor is, ha meg kell halnia. Nyugodt hangon szólalt meg.
-- Te törpe fasz.

Egy nap feltűnően sietve, szinte kapkodva szedte össze a dolgokat valami elhagyatott benzinkúton. Eddig alapos volt, módszeres. Most történt valami, de Mr. N. nem tudta, mi az. Figyelte, követte tovább. Általában, amikor a fickó elindult haza, ő másik úton gyorsabban odaért, és -- anélkül, hogy amaz észrevette volna -- a sötétből figyelt. Nem volt ez másként most sem. És ez volt az a nap, amikor szinte a semmiből megszületett a pillanat, amelyre várt: a férfi nem zárta be maga után az ajtó azonnal. Mr. N. egy percet se késlekedett, jelnek tekintette áldozata hanyagságát. Kezében a késsel, arcán szenvtelen kifejezéssel benyitott. Szinte átlagos otthont látott maga előtt, no meg a rémült, értetlen tulajt. Na majd nem soká megérti.
-- Ha bezárod magad után az ajtót, talán túlélted volna a mai napot -- közölte vele Mr. N., és elindult felé.

Sokszor anélkül követte egész hazáig, hogy leendő áldozatának a leghalványabb fogalma lett volna róla, mi történik. Pedig az illető tényleg nagyon óvatos volt, le a kalappal. Csak hát ezúttal profival volt dolga, és egy profi azt csinál az amatőrrel, amit akar. A fickó első dolga volt, amint belépett a lakásába, hogy gondosan bezárta maga mögött az ajtó. Mr. N. sokszor elképzelte, amint a sötét lépcsőházban állt és mozdulatlanul figyelt, hogy mi lehet odabenn. Hogy nézhet ki a lakás, vannak-e mások is, vagy egyedül van a férfi. Remélte vannak. Úgy döntött, hogy egészen addig követi és figyeli, amíg valami különleges helyzet -- ha úgy tetszik, alkalom -- nem adódik, és majd akkor csap le.

Első prágai áldozatát véletlenül fedezte fel. A fickó csak éjszaka mozgott, akkor is gondosan megtervezett útvonalon; hol élelmet szerzett be, hol üzemanyagot, de sosem volt kint egy óránál többet. Mr. N. napokig figyelte. Egy tömbházban húzta meg magát, vagy az is lehet, hogy mindig is ott lakott. Mr. N. nem látta értelmét annak, hogy az illető mindig sötétben jön elő, hiszen, amennyire meg tudta ítélni, a holtaknak édes mindegy volt, hogy nappal van-e vagy éjszaka. Aztán arra gondolt, hátha az élőktől jobban tart, mint a holtaktól. Akkor viszont méltó prédára akadt.