Elindulni otthonról egy olyan világban, amilyenben azelőtt éltem, nem volt nagy dolog. Az embernek eszébe sem jutott, hogy valami baj történhet, olyan magától értetődő volt, hogy egyrészt nem fog semmi történni, másrészt ha mégis, majd jön a mentőautó vagy a rendőr, vagy az ember felhív valakit, BKV-ra száll, szóval megoldja. De ha nincs mentő, rendőr, barátok, meg egyáltalán semmi, csak a magány és odakint a veszély, ki tudja, milyen formában, nos az egészen más. Néha egyszerűen nem mertem elmenni otthonról, ebben a rettentő hidegben, jól tudom, elég, ha egyszerűen nem találok haza – reggelre biztosan megfagyok, hiába raboltam ki a legjobb túraboltokat még a városban meleg ruháért. Végül úgyis a hideg győzne. De a lelkem mélyén tudtam, azokon a napokon is, hogy nem szabad megadnom magam a félelemnek, mert könnyen legyűr, és olyan irreálisan elharapózik, hogy végül tényleg nem merek egyáltalán kimozdulni. Kemény harc votl ez néha, de biztosan éreztem, hogy muszáj, mert másképp bedilizek. Azt hiszem, ezekben a hetekben – leszámítva néhány sebesülésemet, amit így-úgy szereztem – az őrület elleni harc volt a legnehezebb.
