Aftershock

Valamiért nagyon meg lehettem zavarodva, mert azok után, amiken keresztül mentem, nem körülnézni egy épületben, ahol aludni szándékozom, óriási hiba. Gondolatban még mindig a kis házamban voltam, ahol végül is biztonságban voltam, ha bezártam magam mögött az ajtót. Nem gondoltam rá, hogy minden megváltozott, egyszerűen eszembe sem jutott, hogy milyen kurva veszélyes lett a világ, hogy mennyire más minden, mint régen volt. Kaparászásra ébredtem, azt hittem Haver az. De ekkor meghallottam, hogy a kutya morog, a kaparászás meg egyre hangosabb. Koromsötét volt, az elemlámpám a kocsiban maradt. Megragadtam a puskámat, és hallgatóztam. A lépcső felől jött a hang, a sötétben mintha egy még sötétebb árnyék kúszott volna lefelé. Felpattantam. Haver köztem és a lépcső közt állt, halkan morgott, néha nyüszített. Tudtam, hogy az élete árán is megvéd. Menekülni, ez volt az első gondolatom. Nekem nem célom megölni senkit és semmit, én csak túl akarok élni. Nem gondoltam át, hogy a lövés esetleg másokat is ide csal, nem voltak ilyen tiszta elképzeléseim, csak kint akartam lenni a házból. Megragadtam az ágyat, arréb löktem. Kiáltás hallatszott a lépcsőről és egyre gyorsuló kaparászás. Nem akartam látni, mi jön lefelé. Feltéptem az ajtót, kezemben a puskával kirohantam. Haver utánam. Beugrottunk az autóba. Elfordítottam a kulcsot, és ki tudja hányadszor, a motor felzúgásának hangja olyan volt, mint amikor órák óta wc-re kell menni, és végül valahol, akárhol, kiengedheti az ember a cuccot. Elhajtottam, és éreztem, hogy sokkal-sokkal szerencsésebb voltam az elmúlt néhány hétben, mint gondoltam volna.