Aftershock

Kihalt mediterrán hangulatú kisvárosban sétálni a lemenő nap fényében igen szürreális élmény. De nekem már minden az volt, ha varázsütésre megtelt volna olasz kacajjal a tér, talán akkor menekültem volna be valami házba és bújtam volna el. Leültem egy kis asztalhoz -- kint hagyták őket, mielőtt elmentek vagy meghaltak --, cigarettát kotortam elő. A kora tavaszi levegő kellemesen legyezte arcomat, hullaszag nem tudom, volt-e, nem éreztem már talán. Halottakat konkrétan nem sokat láttam, persze a házakba nem mentem be, az utcán meg csak pár hevert itt-ott. De valami más volt, mint otthon... Otthon, ennek a szónak sincs már semmi értelme, mert nincs olyan, hogy honfitárs, nincs olyan, hogy magyar nyelv. Ha találkoznék élő emberrel, aki tegyük fel nem akarna megölni vagy felgyújtani a házamat rögtön, az az ember sokkal több lenne, mint szinte bárki volt eddig az életemben. Fajtárs, vagy valami ilyesmi. Az utolsók egyike, akivel ha meghalunk, eltűnik a világból talán minden, ami Michelangelo, Thomas Mann, Jézus és Buddha és a többi, mind, akik miatt az ember mégis lehetett volna büszke magára. Roppant, rettenetes teher volt ez a gondolat, de én mégsem tudtam elszakadni tőle. Nem akartam, hogy vége legyen mindennek.