Egyre kegyetlenebbül esett a hó. Haver nyugodtan ült mellettem, gondolom nem fázott. Én már kezdtem úgy érezni, hogy lassan megfagyok, ami persze butaság volt, mert nagyon fel voltam öltözve, de a pánik fura játékokat űz az emerrel, úgy látszik. Sűrű erdőben voltam, a legfrissebb nyomaimat is csak épp ki tudtam venni. Elindultam rajtuk visszafelé. Hamar elvesztettem őket, hiszen idefelé is összevissa csatangoltam, és sajnos mindig is hiányzott belőlem az irányérzék, ami néhány emberben olyan magától értedődően jelen van. Kiértem egy tisztásra. Arra nagyjából emlékeztem volna, ha látok valamit, hogy innen merre tovább, de közben teljesen besötétedett. Ekkor Haver ellépett mellőlem, és lassan, magabiztosan, nyugodtan elindult. Követtem. Tudta, hova megy. Nem csaholt, nem viháncolt, csak lépekedett egyformán, kimérten. Fél óra múlva otthon voltunk, de már sokkal előbb tudtam volna egyedül is, merre kell menni. A ház ugyanis lángokban állt.
