Volt időm gondolkodni eleget, mert nem történt semmi hosszú órákon át. Eszembe jutott az a Stallone-film, amikor bérgyilkos és Banderast szívatja hasonlóan, mint ahogy én szívtam. Ahogy telt az idő és egyre türelmetlenebb lettem, úgy lettem mégis egyre biztosabb abban, hogy van odabent valaki. Nem tudom, miért. De elképzeltem, hogy a házamban, az otthonomban, ebben a rohadt mocskos világban az egyetlen helyen, ahol egy kis nyugalom vár, egy betolakodó lófrál, és ki tudja, mit művel... Nem bírtam tovább várni. Beindítottam a motort és lassan az ajtóhoz gurultam. Csönd. Haver feszülten figyel. Kiszálltam, a kutya azonnal mellettem termett. Együtt léptünk be az ajtón. Félhomály, a tűz halkan duruzsolt a kandallóban. Semmi nem árulkodott arról, hogy járt idebent valaki, nyomokat se láttam odakint. Mégsem tudtam megnyugodni. Valami nem volt rendben. Bezártam az ajtót. Hangosat kitáltottam, van itt valaki. Persze csak a néma csönd válaszolt. Majdnem elbőgtem magam, nem tudom, miért. De ez a semmibe szálló kiáltás, ez a válaszul kapott néma csönd valahogy teljes súlyával szakította rám újra helyzetem minden képtelenségét és kétségbeejtő voltát. Gyorsan körülnéztem minden helyiségben, felmértem a készleteimet újra – nem hiányzott semmi látszólag –, majd körüljártam a házat. Sehol semmi. Azon kezdtem gondolkodni, hogy mi van, ha kezdek megőrülni?