A halál, persze, nem szép dolog, hiába olvastunk meg láttunk mindenféle halálokat azelőtt. Amikor kitört ez az egész, annyit láttam, hogy azt hittem, immunissá váltam. De itt, az erdőben, a faházban, itthon jöttem rá, hogy nem. A legváratlanabb pillanatokban ugrottak be képek, mint a horrorfilmekben, nagy zaj, a néző megijed, és pár képkockán keresztül kivehetetlen véres dolgokat lehet látni.Csakhogy, mivel az én emlékeim voltak, jól ki tudtam venni. Gyermekkori barátom az étkezőasztalnál. Vadidegen férfi az udvarán, kezében valami könyv. Nagymama a karosszékben. Egy autó, benne fiatal pár, a fejük szétloccsantva, agyuk az üvegen. Kórház, minden ágyon legalább egy halott. A műtőasztalon kettő, épp dugtak, amikor valaki, aki addigra elvesztette az eszét, vagy csak simán féltékeny volt, és köze sem volt még ehhez az egészhez, mindegy, szétlőtte őket egy sörétes puskával. Egy egész óvoda lángokban. Innen legalább hangok nem hallatszottak ki, nem úgy, mint a buszból, ami az Alagútban felborult és égett. Ezekben a napokban imádkoztam életemben először és utoljára. Köszönős-veszekedős viszonyunk megmaradt az Úrral, persze, de ez más volt. Itt elfogyott minden, aminek értelme volt valaha is. De legalább a szag még elviselhető volt, ha az ember elég messzire ment az égő házaktól. A bűz... az csak később jött.
