Aftershock

-- Nagyon hideg lesz a télen. Most is van már mínusz 6-8 fok éjjel, pedig csak október van.
-- Akkor dél felé menjünk.
-- Igen, de azt hiszem, ezekre a mocskokra is hatással van a hideg. Legalább lelassulnak.
-- Itt akkor se húzzuk ki a telet.
-- Elindulunk, aztán meglátjuk. Valami eldugott hely kell. És rengeteg tüzelő. Tudsz vadászni fegyverrel?
-- Igen, uram.
-- Hagyd ezt. Horgászni?
-- Azt is.
-- Megmondom, mit csinálunk. Út közben szerzünk valami nagyobb autót. Kettő kéne. Vezetsz?
-- Tudok.
-- Akkor két autóval megyünk. Minden áruházba benézünk, amit tudunk, összeszedünk. Majd összeírom, mi kell mindenképp. Aztán egy térképen kinézzük, nagyjából hova menjünk. Folyóvíz kéne, hogy halat télen is tudjunk fogni. De ha tó, az se baj, vágunk léket.
-- Áramra nem gondolt?
-- Igen... az nem ártana. De egy áramfejlesztő zajos.
-- Akkor messzebb menjünk az erdőbe vagy valami...
-- De akkor el leszünk vágva a készletektől. -- Felnéztem az égre. Komor, súlyos, vészterhes felhők gyülekeztek, lassan, de megállíthatatlanul. -- Bár, ahogy nézem, ha itt a tél, mindenképp lesz pár hónapunk, amikor csak ketten leszünk. -- Amint kimondtam, egy pillanatra halálos csend telepedett közénk, majd egyszerre kirobbant belőlünk a nevetés. Nagyon kellett már. De amikor újra az égre pillantottunk, aztán végig a sötétedő utakon, ahol némán álltak az autók, néhány összetörve, néhányban hullák... akkor újra elhallgattunk. De ez a nevetés, ez sokáig visszhangzott a fülemben.

Gázhegesztő berendezéssel melegítettük meg a konzerveket végül. Szerencsére tényleg csak a vérveszteség volt, ami levert a lábamról, a seb nem fertőzödött el. Másnap estére erőre kaptam annyira, hogy vállalni mertem egy akár hosszabb utat is. Nem volt valami barátságos ez a szerelőcsarnok szerelők nélkül. Kell valami jobb hely, ahol tovább kihúzzuk. A Kölyök tőlem várta, hogy megmondjam, mi legyen. A haverjai, az, hogy felgyújtották a kunyhót, meg ez a sok szar nem került köztünk szóba. Ilyen világ volt ez: ami elmúlt, elmúlt. Nem nehezteltem rá, ki nem szúr el egy csomó mindent tizenévesen, még akkor is, amikor vannak rendes szülei, meg iskola, meg rendőrség. Meg víz a csapban, meg elektromos áram. Szóval egy csomó minden, ami azóta nincs. A Kölyök tudta, hogy mit gondolok. Egyszer megpróbált félszegen bocsánatot kérni, de a mondat közepénél eszébe jutott, hogy nevetséges ostobaságnak fog tűnni. Inkább elhallgatott, és öregedett pár évet egy perc alatt. Kezdtem megkedvelni, és nem tudtam ez ellen semmit tenni.

Megúsztuk az éjszakát, sőt a következő hetet is. Végül valami szerelőcsarnokba vettük be magunkat. A főnöknek volt egy üvegfalú irodája kb. 3 méter magasan, onnan figyelte a melót, gondolom. Mi nem a melót akartuk figyelni, hanem bármit, ami az életünkre tör. Lakattal volt lezárva a csarnok, úgy néz ki, halál előtt pedánsan zártak. A baj a hideg volt. Tüzet itt nem rakhattunk, mással meg nem nagyon lehetett meleget csinálni ezekben a napokban. De távol volt mindentől, a város szélén, a kis főnöki kalitka meg valami buta biztonságérzetet még adott. Meleget akartam enni, szükségem volt rá. Megkértem a Kölyköt, nézzen körül a telephelyen. Legszívesebben magam vettem volna szemügyre mindent, de kénytelen voltam rá hagyatkozni még pár napig. Nem voltam jól.

Tűz ég valahol mellettem, érzem a melegét. A szabadban vagyok, felettem a csillagos ég. Kicsit fáj a lábam. Gyenge vagyok. Lassan összeáll a kép. Elájultam, a kölyök -- mi lenne, ha így hívnám? -- tábort vert valahol, lefektetett, és most itt vagyunk. A tűz másik oldalán kucorog, valamit nyársra tűzött, azt süti. Egész takaros a tábortűz, nem először csinálja. Pár perc múlva megnézi a húst, megkóstolja, majd odahozza nekem. Öröm suhan át az arcán, amikor meglátja, hogy magamnál vagyok. Odanyújtja az ételt.
-- Mi ez? -- kérdezem, csak hogy mondjak valamit.
-- Mókus. A nagyapám mutatta meg még régen, hogyan kell megfogni. Gondoltam, ne fogyjon a konzerv. Sok itt a mókus. -- Bizonytalan mozdulattal mutatott körbe.
-- Hol vagyunk? -- kérdeztem, miközben mohón enni kezdtem.
-- Miután... tudja, miután elájult... elég hamar találtam egy tisztást. Nem tudom, hol vagyunk. Valahol az erdőben.
Amennyire a tűztől csak tudtam, igyekeztem felmérni, milyen helyet választott. A lehető legrosszabbat. Mindenhonnan nyitott volt, pár méterrel a tűz fényétől már vége is volt a tisztásnak, a sűrű fák közül bármi előtörhet, csak későn vennénk észre.
-- Taposd el a tüzet. Máris! -- Sietve engedelmeskedett.
-- A puskát megtöltötted? -- Bólintott, és a kezembe akarta nyomni. Megráztam a fejemet. -- Nem, te őrködsz ma éjjel. Hajnalban eltűnünk innen. Pakolj vissza mindent a kocsiba és szállj be. Ha nem bírod tovább, ébressz fel, világos? Amint pirkad, már itt sem vagyunk.
-- Igen, uram. -- "Uram". Valahogy furcsán hangzott. Eszembe jutott, hogy nekem is az autóban kellene aludnom, de úgy döntöttem, hogy vállalom a kockázatot. Túl kényelmes és meleg vackot készített a Kölyök. Nem volt erőm a gondolkodáshoz. Újra álomtalan álomba zuhantam.
 

A ház romjai közt nem találtunk sok értékes dolgot, sajnos jó munkát végeztek a srácok. Kezdődik elölről. Víz, kaja, fegyver. És valami hely. Egy puskánk van, egyelőre elégnek kell lennie. Konzervek kellenek, és egy hely, ahol meghúzhatjuk magunkat.
-- Ismered a környéket? -- Bólintott.
-- Van még ilyen ház errefelé? Vagy bármi, ahol eltölthetünk pár napot, de nem a városban van?
-- Nem... nem tudom. Azt hiszem, nincs.
Marad a város. Valahol a szélén, egy olyan kellene, ami messzire esik a szomszédoktól legalább, jól védhető... Hirtelen megszédültem, kivert a hideg verejték, kezem csúszkálni kezdett a kormányon. Igyekeztem erősebben markolni, de erőtlen ujjaim nem bírták egyenesben tartani az autót. Rátapostam a fékre. A Volvo nagy nehezen megállt. Csönd volt, a fülem zúgott, valamit mondani akartam a fiúnak -- a nevét se tudom, talán azt akartam megkérdezni --, de nem maradt rá időm. Sötét lett, már a fülem se zúgott, valaki felemelt, valahova ráncigált, aztán semmire sem emlékeztem.
 

 Eszembe jutott, hogy megnézem, mi történt az autómmal, de valahogy olyan hálás voltam ennek a Volvónak, hogy elhozott a kórházból, hogy vele maradtam. Amikor megérkeztem a tisztásra, a nap már lemenőben volt. Az erdészház romjai füstölögtek, de nem arra figyeltem. A fiút kerestem. A srácot, akit életben hagytam. Kiszálltam az autóból, a nyomokat kezdtem vizsgálni. Igyekeztem nem tudomást venni a hullákról. A srác nyomai elég tisztán kivehetők voltak. Visszaültem a kocsiba, és amíg lehetett, autóval mentem utána. Szerencsém volt. Vagy inkább neki. Egy fa tövében ült, nem tudom, mióta. Merev tekintettel bámult maga elé, a jó és rossz emlékek, a magány, a félelem, ez mind ott kavargott a tekintetében. Megkönnyebbültem, nem tudom, miért. Talán mert nem arra gondoltam, hogy végül a legártatlanabbal bántam el a legkeményebben. Megálltam előtte, kiszálltam. Leguggoltam mellé. Rám nézett, kérdőn.

-- Gyere -- mondtam.

Jött. Hálásan, a halál torkából megmenekülők hálájával. Nem szólt semmit, csak a kezét melengette az autóba beáramló meleg levegőben. Kicsit rossz érzésem volt. Tudtam, hogy ez a kölyök mostantól úgy fog követni engem bárhova, mint egy kutya. És tudtam, hogy -- bár neki is haszna van belőlem -- ezt ki is használom. Ki kell használnom, mert míg erőre nem kapok, egyedül nem fog menni. Étel kell most, víz, és egy hely, ahol pár napig pihenhetek. Őr már van.

Amikor felébredtem (magamhoz tértem?), már délelőtt volt. Hideg, de barátságos délelőtt. Felálltam, hogy lássam, a vérveszteséggel hogy állok. Megszédültem, de úgy tűnt, rendben lesz. De pihennem kellene. Ez probléma. Még egyszer körülnéztem a kórházban, továbbra sem értettem, miért ennyire üres, és miért hagytak itt aránylag sok felszerelést, de bánni egyiket se bántam. Találtam az egyik öltözőben egy nagy hátizsákot, beleszórtam mindent, amit csak tudtam -- szikét, infúziós készletet, gyógyszereket, kötszert, kesztyűt, még katétert is --, majd kimentem a hátsó kijáraton a parkolóba. Az egyik irodából elhozott slusszkulcson távirányító is volt, elkezdtem nyomogatni. Szerencsém volt, az egyik Volvo reagált, ezek szerint valamennyi kakaó volt még az aksijában. Beültem és elindultam. Addigra valami terv kezdett körvonalazódni. Valaha volt erdei lakom mostanra bizonyára füstőlgő romjai felé vettem az irányt.

Valamikor hajnalban arra ébredtem, hogy rettenetesen szomjas vagyok. Ami egy olyan helyzetben, amikor a csapból nem jön víz, és ráadásul komoly vérveszteség után van az ember, tényleg probléma. De szerencsére kórházban voltam, csak megoldom... Kóvályogtam a sötét folyosókon, lábam alatt nyikorgott a műanyag padló. Végül megtaláltam, amit kerestem. Annyira fáradt voltam, hogy igazából félni is elfelejtettem, és valahogyan éreztem, hogy üres az egész épület. Hogy nincs benne se élő, se holt. Fura is lehetett volna, hiszen elég nagy kórház, de már rég leszoktam arról, hogy a régi világban logikátlannak tűnő dolgokra próbáljak mégis értelmes magyarázatot találni.

Visszamentem a kórterembe. Az egyik infúziós oldatot -- sima sós víz -- egyből megittam, a másikat bekötöttem, és aludtam tovább. Nem akartam, hogy reggel legyen, mert akkor megint gondolkodnom és cselekednem kell.

Végül odaértem a kórházba. Ajtaja betörve, odabent vaksötét. A sürgősségi osztályra siettem. Szerencsére nem fosztották ki teljesen, 20 perc alatt össze tudtam szedni mindent, amire szükségem volt: fertőtlenítő, sebvarró, fecskendő, tű, antibiotikum (bár gyógyszerből mindent, amit csak találtam, betömködtem egy zacskóba, ami az előtérben hevert). Most már csak valami fény kell. Elemlámpa... talán valami karbantartó helyiségben lesz. Vagy az irodákban. Végül a takarítóeszközök közt találtam. Reméltem, kitart. Visszamentem egy kezelőbe, és nekiláttam. A vágás mély volt, de elég tiszta. Vérzett nagyon, de persze nem annyira, mintha valami verőeret vágott volna át. Kitisztítottam a sebet, aztán összevarrtam. Aránylag simán ment, bár néha majdnem felkiáltottam a fájdalomtól. Csak persze nem mertem. Miután végeztem, kerestem egy kisebb kórtermet, egy székkel elzártam az ajtót, bevettem valami antibiotikumot és lefeküdtem aludni. Majd reggel átgondolom, hogyan tovább.

Lassan lépkedek a sötét utcán. Bakancsom talpa alatt néha megcsikordul egy kavics, mintha fájna neki. Nedves tenyeremből a puska minduntalan ki akar csúszni, ezért még erősebben markolomm. Lázam lehet, eddig azt hittem, melegem van, pulóver, kabát, de nem. Nem baj, ha találok antibiotikumot és kitisztítom a sebet, a láz is eltűnik. De messze vagyok még. Törjek föl egy autót? Ésszerűnek tűnik, de félek. Nem tudom, mitől, a zajtól, attól a pár perctől, míg a zárra kell koncentrálnom, és nem nézhetek magam mögé? Botorkálok tovább. A hideg szél néha utat talál a ruhámba, jól esik. Felhő kúszik el a hold előtt, ilyenkor vaksötét lesz. Mit nem adnék azért, ha reggelig várhatnék. Megtapintom a lábamat. Nem, nem fog menni. Oda kell érnem, márpedig nagyon hamar. Valami moccan mögöttem. Megfordulok, az előbukkanó hold egy bizonytalan, dülöngélő valamire veti sápadt fényét, mögülem mászott elő, valami sikátorból. Meghallott? Ne lőj, ne lőj, a zaj idevonzza őket. Az alak felém fordul, nő volt valaha, amikor még volt értelme ennek. Olyan, mintha szimatolna, de eddig ilyesmit nem vettem észre, most is csak képzelem. Dermedten állok, a véremmel együtt minden, amit valaha tudtam, akivé neveltek, cseppenként tűnik el belőlem. A mocsok közelebb jön, már itt van, meg tudnám érinteni. Nem lát, nem lát, sulykolom, de mi van, ha lát, semmit nem tudok ezekről, mi van ha csak szarakodik velem... Persze szarakodni csak nem tud már, az isten szerelmére, takarodj. Nem lélegzem. Megáll előttem, nem moccan, csak mint valami elmebeteg a régi világból, áll előttem, és előre-hátra himbálózik. És ekkor valahonnan, agyam rejtett zugából utat talál a világos gondolat: pánik. A legnagyobb ellenség. Másodpercek alatt tisztultak ki a gondolataim. Hangtalanul lehajoltam, valamit felkaptam a földről, és elhajítottam. Tompa puffanással ért földet, tőlem legalább 20 méterre. A mocsok lassan elindult arrafelé. Amikor jópár méterre volt már, csendesen továbbálltam. Ha pánikolsz, meghalsz. Újra megtanultam.

Hiába tudtam, hova kell mennem, nehéz volt. Koromsötét minden körülöttem, néha egy-egy árny lebbent el a fényszórók előtt. Nem tudtam, hogy valóban láttam-e valamit vagy csak a vérveszteség miatt kezdtem látni dolgokat. Mert sajnos a srác elég mélyet vágott végül, úgyhogy sietnem kellett. Kerülgetni az autókat, a felborult kukákat, a hullákat... A szél sejtelmesen fütyült, a hold előtt felhők vágtattak, és sötét volt nagyon. És egy aránylag nagy városban ez a legfeltűnőbb -- azon kívül persze, hogy élő ember nem mozdul semerre. És ekkor leállt az autó. Nem tudom, miért, ha nappal lenne, világos, vidám, élő nappal, megjavítanám. De a sötét, elkeseredett, halott éjszakában másképp festenek a dolgok. A kórház, ahova igyekeztem, körülbelül 1 kilométerre volt. Ami nem sok, meg tudom csinálni, ha nem zavarnak meg közben. De ha harcolnom kell, neadjisten futnom, akkor könnyen lehet, hogy vége. Úgy döntöttem, hogy a zsákomat itt hagyom, csak a puskát viszem magammal. Ha el tudom látni a bajomat, akkor vissza tudok jönni a kocsihoz. Ha nem, akkor úgyis mindegy. Magamhoz vettem egy kis lőszert, kibiztosítottam a puskát, és kiléptem az éjszakába.

Ez volt a baj ebben az új világban többek közt: hogy hiába gondolkodsz, hiába hiszed, hogy előrelátó vagy, egy perc alatt mindent elveszíthetsz, mert egyszerűen képtelenség mindenre gondolni, mindenre odafigyelni. Ez végül is arra a gondolatra vezetett, hogy nincs fontosabb, mint a rejtettség.

Gyorsan hajtottam, mert csúnyán vérzett a lábam. Különösebben nem aggódtam miatta, egy orvosi rendelőbe, egy kórházba kell csak eljutnom, és meg tudom oldani. Csak ne legyen ott túl sok mocsok. Gyorsan számba vettem, mim van. Nem tarott sokáig: egy zsákban pár konzerv, víz, egy doboz töltény és a puska. Ennyi az egész, a többit mind otthagytam. Talán túl gyorsan mondtam ke a cuccokról, lehet, hogy lehetett volna valamit tenni még, de akkor kezdenem kellett volna valamit a sráccal, akit életben hagytam, és ahhoz nem volt kedvem. Előre néztem inkább. Lassan feltűnt a város előttem, a sötétségbe, csendbe és halálba burkolózó város.

Hamar kiszúrtam a vezetőt. A főokost. Ráfogtam a fegyvert. Megkértem, hogy menjenek el. Hogy őszintén akartam-e, nem tudom. De úgy viselkedtem, mint egy civilizált ember. Még magyaráztam is, hogy tudok bánni a puskával, nincs esélyük, egyszerűen tűnjenek a picsába, és rendben leszünk. Röhögött. És itt követtem el egy hibát: nem gondoltam, hogy mögöttem is vannak, pedig rájöhettem volna, hiszen a molotovot onnan dobták be. És valahogy a közelembe került, és megszúrt. Nem volt vészes, azt tudtam rögtön, de el kellett látnom a sebet. Addigra eldöntöttem, hogy nem mehetnek el. Amelyik megszúrt, azt leütöttem, ez volt a leggyorsabb megoldás. És csak röhögtek, nem ijedtek meg, úgy látszik, tényleg kivetkőztek magukból. Ijesztő is lehetett volna, de addigra túl voltam ezen, és azzá a géppé váltam, akivé képeztek. Visszafordultam a többiek felé, a késes nyöszörögve feküdt a lábam előtt. Közelebb jöttek. A srácot, aki azt hitte, most ő a vezér, lőttem le először. Eltűnt a feje, összemocskolva a többieket. A kardot szorongató fiú egy pillanatra megtorpant, de rögtön utána rohamozni kezdett. Hasba lőttem, hogy lássák a többiek, hogy fáj, mert újra kellett töltenem a puskát, és ezzel időt nyertem. Most kezdtek elbizonytalanodni, és ha nem az vagyok, aki, talán megkímélem őket.

A leghátul álló, szemüveges, rémült srácon kívül senkit nem hagytam életben. Utána beültem a terepjáróba, és elhajtottam.

Mondhatnám, hogy megijedtek, rájöttek, hogy marhaságot csináltak, és elfutottak, de nem azért írom ezt a naplót, hogy szépítsek. Röhögtek, meg valamit szövegeltek is. Lőfegyver nem volt náluk, de kések igen, még egy igazi szamurájkardot is láttam az egyiknél. Vér csöpögött róla, nem akartam tudni, mit vagdosott szét vele a srác, de az biztos, hogy nem én leszek a következő. Mondtam ugyan nekik, hogy menjenek el, de ha őszinte akarok lenni, nem tudom, valóban azt akartam-e? Ha elmennek, nem lesz nyugtom, bármikor visszajöhetnek, bár nekem sem volt már maradásom. Mögöttem nagy lánggal égett a faház, előttem A legyek ura...

Persze csak hittem, hogy eltölthetek két hetet anélkül, hogy baj lenne. Egyszerűen nem fordítottam elegendő gondot arra, hogy a menedékem rejtve legyen, és keservesen fizettem meg a leckét. Az első napok jól teltek. Nem láttam senkit, a mocskokat sem. A lelkem is nyugodtabb volt, mint már évek óta, gondolom azért, mert hazamentem előtte.

Ám egy éjjel arra ébredtem, hogy nyikordul az ajtó. Felpattantam, kezemben a sörétes puskával kirohantam. Ebben a pillanatban repült be a molotov az ablakon, lángra lobbant a függöny. Tudtam, hogy vége, szinte mindenemnek vége... ha egyáltalán túlélem. Nem értettem semmit. Ha agyonütnek és elviszik a kajámat, vagy beköltöznek, az logikus lett volna. Ennek semmi értelme nem volt. Az ajtó tárva-nyitva, de élőlénynek nyomát se láttam. Magamra rántottam egy nadrágot és egy télikabátot, és kiléptem a már kifejezetten hideg éjszakába. És amikor megláttam a suhancokat, amint ott állnak velem szemben, félkörbe rendeződve, és gyermeki kegyetlenséggel figyelik égő házamat, és azt, amit okoztak, és engem, ahogy esetlenül forgolódok, megértettem, hogy miért nincs logika abban, amit tettek. Mert gyerekek voltak. És ne higgye azt senki, hogy van rosszabb, mint féküket vesztett kölykökkel összeakadni. Nem tudsz velük beszélni, nincsenek érvek. Ha a hatalomtól, az erőtől való félelem kontrollja megszűnt, bármire képesek. Ezek legalábbis ilyenek voltak. Kibiztosítottam a puskát.

A nyugalom első heteit egy erdőben töltöttem. Tudtam, hogy jön a tél, de végül úgy döntöttem, hogy az ismert környezet, ahol egész életemet töltöttem, nagyobb előnyökkel jár, mint amennyi baj van egy esetleges keményebb téllel. Úgy döntöttem hát, hogy kezdjük itt, és utána meglátjuk. Jó döntésnek bizonyult, mert a tervezés, a végrehajtás, a cselekvés közepette valahogy kiszorult a gondolataim közül mindaz, ami körülvesz, mindaz, amin átmentem. Egy egyszerű kunyhóban húztam meg magam. Volt egy katonai terepjáróm, fegyvereim, horgászbotom, tűzifám és konzerveim. Pár hétig, mire kitalálom, mi legyen, elég lesz. A többit meglátjuk, gondoltam akkor.

Talán egyszer azt is elmondom, mit találtam a szülői házban végül.

Mindenesetre jobban éreztem magam utána, tudtam azzal foglalkozni, ami körülvesz. Nem volt kellemes érzés, de legalább nem a saját démonaimmal harcoltam. Élni akartam, és ez jó érzés volt, még a nehezített pályán is. Hogyan alakítsak ki magamnak egy hosszú távon is élhető védett, ételt, italt, meleget biztosító környezetet? Amit nem találnak meg, sem a mocskok, sem mások, ha nem akarom? Egyáltalán, hol legyen ez a hely? Itt, északon? Még északabbra? Vagy egészen délen? Valami szigeten? Ezek voltak az első kérdések. De nem tudtam rájuk a választ, még nem. De mindaz a tudás, amit felhalmoztam addigra, legalább arra jó volt, hogy életben tartson addig, míg a helyes választ is megtalálom.

Végül persze csak lementem. Az agyam úgy csinált, mintha sose lett volna testvérem, évek teltek el, mindenki úgy csinált. De a tudatalattim, vagy nem tudom mi, oda irányított, a nagy pinceajtóhoz. Este volt, az árnyékok megnyúltak, szép őszi nap végén jártunk, amikor egy pillanat alatt kúszik vissza a hideg és a nyálkás csöpögés. Ott álltam az ajtó előtt, rajta a lakat, kezemben a kulcs. Nem tudom, mit gondoltam, amikor felmarkoltam anyám kötényéből. Kinyitottam a lakatot. Az ajtó hangtalanul tárult ki, meglepően csöndes volt, azt hinné az ember, hogy egy ilyen régi pinceajtó, egy ilyen őszi délutánon legalább nyikorog vagy valami... Sötét volt odalent és förtelmes bűz áradt felém. Nem volt semmihez hasonlítható. Elindultam lefelé, azt hiszem, már itt elveszítettem a józan ítélőképességemet, vagy éppen most jött meg először hosszú évek után. Tudnom kellett, mi van, ki van odalent. Egy hét múlva elmegyek innen, kollégista leszek a gimnáziumban, és ha most visszafordulok, sosem lesz nyugtom. Leértem a lépcső aljára. Félhomály uralkodott a pincében, valahonnan szűrődött be fény, vagy itt égett a lámpa, nem tudom. Takaros rendben szén és még több tűzifa. És valami az egyik halom mögött megmoccant. El akartam futni, de képtelen voltam. Csak álltam ott, és vártam, hogy mi lesz, és az öcsémre gondoltam, hirtelen eszembe jutott, hogy van öcsém, de hol van? A valami elővánszorgott a farakás mögül. Két lábon állt, csont és bőr volt, tele sebhelyekkel, a feje több helyen rohadt már, az egyik szemgödre üres volt. Megmaradt szeméből értelmetlen, embertelen gyűlölet sugárzott. Rám vetette magát, és én nem mozdultam, az jutott eszembe, amikor utoljára halat fogott... És mielőtt hozzám érhetett volna, a falba vert kampóra kasztott lánc megállította. Ott kapálózott, hörgött előttem a testvérem, de nem tudott a közelembe férkőzni, mert a nyakába vetett vaskarika, amit valószínűleg az apám tett rá, megállította. Rettegtem, és egy pillanatra megnyílt előttem az a feneketlen űr, amiben a szüleim létezhettek már évek óta, megértettem, hogy védeni akartak mindkettőnket, de képtelenek voltak a végleges megoldást választani, és így mindenki csak szenvedett, de jót akartak. Már rohantam fel a lépcsőn, és soha ilyen hálás a gimnáziumnak nem voltam, elmehetek innen, és vissza se kell jönnöm, és ha egyszer elfelejtettem az öcsémet, még egyszer meg tudom tenni, csak akarnom kell.

És nagyjából sikerült is, míg Mariann meg ez a sok mocsok újra fel nem idézte az egészet. És most hazafelé tartok, hogy megtegyem, amit már réges régen meg kellett volna tennem.

Vidéken éltünk, nagy ház, erdők, tavak között. Ketten voltunk testvérek, aztán az öcsém megbetegedett egy nap, és nem tudom, mi lett vele. Nem halt meg, mert temetés nem volt, apámék meg nem mondták el, hogy mi történt, mindenesetre eltűnt az életemből, pedig a legjobb barátom is volt. Nem tudom, hány éves lehettem, nem voltam több 12-nél. És nem értettem, miért tiltják meg, hogy lemenjek a pincébe. Attól kezdve semmi nem volt ugyanolyan, a jókedv elhagyta az otthonomat, és őszintén szólva engem is. Tiltott területek jelentek meg ott, ahol addig minden az enyém volt. Egyedül kószáltam az erdőben, egyedül pisztrángoztam a patakokban, de üres volt és ízetlen, bármit csináltam. És lassan-lassan nem gondoltam többé a testvéremre, nem gondoltam a pincére, ahol anyám néha-néha eltűnt, hogy percek vagy órák múlva kisírt szemmel jöjjön vissza. Azt hiszem, csak a gyerekeknek adatik meg az, hogy ártatlanok maradjanak akkor is, ha a szemük előtt zajlik valami, ami rossz, a velejéig rossz.

Tudtam, hogy valamikor szembe kell néznem a dologgal, egész felnőtt életemet úgy éltem le, hogy tudtam, addig nem nyugodhatok. Ezért nem is lepett meg, amikor rádöbbentem, hogy tudat alatt már két hete hazafelé tartok, hazafelé, ahonnan vissza se nézve, rettegve menekültem el 16 évesen, ahol lezáratlan ügyek vártak. Most, hogy a világ összeomlott körülöttem, most jött el a pillanat, hogy lerendezzem még ezt, és ha meglesz, nyugodtan halok meg, vagy maradok életben, de ez a két dolog, ahogy látom, mostanában nem sokban különbözik egymástól, végül is ők is meg én is csak megyünk a kajára. Nincsenek operák, nincsenek új kocsik. Leegyszerűsítettük a világot. És a legfélelmetesebb az, hogy sokkal bonyolultabb akkor sem volt, amikor az ember azt hitte, ő a leghatalmasabb lény az univerzumban.

Ki a városból tehát. Szerencsére nem tartott sokáig, egy pár mocskot kellett megcsinálni út közben, és viszonylag hamar elértem egy erdősebb részt. Azon tanakodtam, hogy ez az egész vajon csak az embereket érinti-e, vagy végül minden élőlényből ilyen hörgő-zabáló akármi lesz. Noha az előbbit már-már elfogadtam, ez utóbbi nem tetszett. A kiképzésem alatt megtanultam, hogy amíg tehetsz valamit, bármit, nem vesztél el. De ha minden élőlény elpusztul körülöttem, akkor sokat nem tehetek. Füleltem, kétségbeesetten akartam valami jelét kapni annak, hogy az állatokkal semmi nem történt, hogy majd, ha az első sokkon túl vagyok, lesz mire vadásznom, vagy valami... hogy maradt esélyem. De csönd volt, tökéletes, néma csönd. A napfény ferdén tűzött át a fák koronáján, mögöttem a város, halkan, mintha élne, pedig halott volt, talán az enyészet hangját hallottam? Nincs arra keresni valóm. Elindultam dél felé, ha valamire, hát kurva nagy hidegekre nincs szükségem, márpedig akár heteken belül beköszönhet a tél. Lassan, óvatosan lépkedtem a néma erdőben.

Végül a hosszabb távú célok háttérbe szorultak, amikor rájöttem, hogy egyre többen veszik körül az épületet, amiben voltam. Egyelőre nem tudják, hogy itt vagyok, de ez nem tart sokáig, előbb-utóbb zajt csapok, és akkor vége. El kell mennem innen, tulajdonképpen ilyen egyszerű. De hogy? A hova másodlagos. A pince ablakain nem tudok kijutni, lábak, lábak mindenütt. Némelyik rothadt. Felmentem az alagsorba. Hemzsegtek az utcán. A szomszédos épületek messze voltak. Tűzlépcső? Az elsőn kiléptem az erkélyre. Egy kisebb sikátorra nézett, nem a legdrágább iroda lehetett ez. Odalent vagy tíz mocsok kószált. Ha nem sietek, lesz az húsz is. Visszamentem az épületbe, a falról leakasztottam a tűzoltókészüléket, és elindultam lefelé a létrán, amennyire tudtam hangtalanul, de persze észrevettek. A bejárat felé nem akartam nenni, ott nagyon sokan vannak. A sikátor másik végét egy kerítés zárta le. Utána egy nagyobb üres telek következett... a többit meg majd megnézem, ha ott vagyok. Lőni nem akartam. Két kézre fogtam a poroltót. Átvágtam köztük. Csak fejre ütöttem. Kocsonyás cuppanással szakadtak be a fejek. Nem számoltam, hányat csaptam le. Végül elértem a kerítést. Ledobtam a fegyveremet és átmásztam. Mögöttem egyre többen gyülekeztek, már egyértelműen én kellettem nekik. Ha elegen jönnek, simán kidöntik a kerítést. El kell tűnnöm innen. De pincét soha többé. Két napja nem alszom. Gyerünk innét. Kell pár óra, különben az lesz a vesztem, hogy nem tudok gondolkodni. Átvágtam a telken, arra, amerre a városhatárt sejtettem. Az urbánus környezet a legrosszabb, ha valamit, ezt megtanultam ma.

Miután aránylag hamar felfogtam, hogy a dolgok így maradnak, elgondolkodtam, hogy mit csináljak hosszabb távon. Megfordult a fejemben, hogy véget vetek mindennek egy golyóval, de hát az valahogy nem jellemző rám. Ez van, lássuk meg, mi lesz. Menedék, víz, élelem. Ez a három dolog kell, és mindez hosszú távon. Konzervekkel kihúzom elég sokáig, víz is lesz talán. De hol üssem fel a tanyámat? Ezen komolyan el kellett gondolkodnom. Védhető legyen, elég nagy ahhoz, hogy ha bármiért nem tudom elhagyni, akor akár hetekre, hónapokra való cuccot is fel tudjak benne halmozni. Nem volna jó, ha meglátnák könnyedén -- és itt az élőkről beszélek elsősorban --, de messzebb se legyen egy nagyobb várostól mondjuk egy órányi autózásnál, sose lehet tudni, miért kell visszamenni. De ha autózok, akkor gázolaj is kelleni fog, azt odavnni, bárhol is lesz az ott, nagy autóval tudom csak. Tehrautó. De az meg nem elég mozgékony. Két autó kell. De először ki kell találnom, hova megyek. Mert ahol most vagyok -- egy pince, aminek az ablakából éppen látom az utcát -- nem ad elegendő biztonságot. Pedig aludni is szeretnék.

Élő embert megölni ebben a világban furcsa volt. Mint amikor az ember elfolyatott fölöslegesen több száz liter vizet valamiért. Pazarlás. De a szükség még parancsolóbb volt, mint addig bármikor. Egy nagyobb városhoz értem. Akkor már két napja nem ettem. A vadászattól valami visszatartott ekkor még, valami megmagyarázhatatlan érzés, hogy ha elejtem az első vadat, azzal beismerem, hogy vége, és minden így marad, és csak magamra számíthatok. Az ilyen mániákus gondolatok néha borzasztó erőt tudnak adni. Szóval miután olyan sok kisebb faluban láttam nyomát a sok rohadéknak, és egyikbe se mertem bemenni, végül eljutottam egy nagyobb városhoz, Amotfors volt a neve. Nem volt kedvem a rutint végigcsinálni, megfigyelés, várakozás, meg a többi. Az éhség, meg a vágy, hogy valami történjen, legyőzték a belém ivódott elővigyázatosságot. Puskával a kezemben bementem az első nagyobb üzletbe. Kihalt volt, csöndes és büdös. Tele volt hullával, valamiért nem mozogtak. A polcok hosszan nyúltak a sötétbe. És mintha valaki okosan úgy tervezte volna, hogy velem kicsesszen, minden, amire szükségem volt, valahol a félhomályos részeken volt. Elővettem egy kocsit, és elkedztem összepakolni mindent. Konzervet, elemeket, mosószert. A vegyi részlegről különösen sok mindent hoztam el. Láthatólag ezekhez nyúltak a legkevesebben. Persze nem tudhatták, amit én. Hogy még robbanóanyagot is lehet ezekből a cuccokból gyártani. Azt hitték, az csak a MacGyverben van. Hát nem.

És kifelé menet megjelentek. Először azt hittem, a szokásos mocsadékok, már vártam a hörgést, de kiderült, hogy csak éhesek meg soványak meg szakadtak. A cuccomat akarták. Odaadhattam volna, és visszamehettem volna, hiszen maradt egy csomó ott, ahonnan ez jött. De nem volt hozzá kedvem. Ők sem akartak bemenni, az én cuccaim kellettek. Az egyik előhúzott valami kést. Azt hiszem, mondtam valamit, hogy tegye el, meg nem lesz jó vége, de igazából nem akartam meggyőzni őket. Elegem volt. Amikor a fickó megmozdult, lelőttem. Eltűnt a feje. A másik kettő nem látott még ilyet, vagy nem gondoltak bele, hogy ez az egész kurvára valóságos, nem tudom. De megrémültek, kikerekedett szemmel nézték, ahogy a hülye haverjuk összeesik.
-- Nincs vége -- mondtam. -- Eldönthetitek, hogy melyik hal meg. Ha nem tudtok dönteni, majd én választok. Mi legyen?

Persze nem tudtak dönteni. Verekedni kezdtek, hogy te idősebb vagy, meg különben is a te ötleted volt, a kurva anyád. Végül otthagytam őket. És a legviccesebb, hogy végül valamelyik tényleg meghalhatott, amilyen ősdühvel estek egymásnak. Hogy mire gondoltam? Körbenéztem a kihalt, ember nélküli vidéken, és arra, hogy talán nem véletlen ez az egész.
 

Egy dombon fekszem hason. Mögöttem egy kis sátor, levelekkel, gallyakkal gondosan eltakarva. Az élelmem fogytán, két napra elegendő. Alattam, nem túl messze egy falu. Puskám távcsövének célkeresztjében látszólag semmi nem mozdul odalent a főutcán. 1-2 hulla hever a tornácokon, amúgy minden kihalt. Ekkor megmozdul valami. Az egyik ajtó óvatosan kinyílik, szinte hallom a nyikorgást. Egy férfi lép ki, szemében őrület csillog, haja kócos, szakálla ápolatlan. Úgy néz ki, mint aki hetek óta nem evett egy falatot sem. Ami azt illeti, lehet, hogy így is történt. Pedig nem messze tőle, az utca másik oldalán van egy bolt. 1-2 napja figyelem a falut, de még nem mertem megközelíteni. A férfi bizonytalan lépésekkel, szemében rettegéssel elindul, át az utcán. Fejét ide-oda kapkodja. Továbbra sem mozdul semmi. Felbátorodik, gyorsabbra fogja. Odaér a bolthoz, felrántja az ajtót. Itt hibázott. Ha halkan besurran, talán hazaér. De ezeknek a mocskoknak nagyon jó a hallása. Valahonnan előbukkan egy, aztán még egy. Mire a férfi újra kinyitja az ajtót, kezében egy csomó konzervvel, már hemzsegnek. Ha higgadt tudna maradni, a nadrgágjába dugott pisztollyal utat vághatna magának. De nem marad higgadt. Vaktában lövöldözni kezd. Rávetik magukat.Leszedhetnék róla egy párat, de azzal csak a szenvedéseit hosszabítanám meg. Miután végeztek vele, percekig kóborolnak még az utcán, aztán eltűnnek. Nem tudom hova, olyan, mint egy meccs után, amikor hazamegy a tömeg. Fél óra múlva újra üres az utca, csak egy-egy ablaktábla nyílik-csukódik, játékszereként a szélnek. A mocskok várnak. Nekem pedig fogytán a kajám.

A következő hetekre alig emlékszem. Meghalt körülöttem mindenki, az anyám, az apám -- testvérem szerencsére nem volt --, a barátaim. Senki nem hitte volna el, ha elmondom a történteket Mariannal, de ez jól is jött, mert nem is tudtam volna elmondani. A reménytelenségen, amikor az általam ismert civilizáció napok alatt hullott szét, valahogy azért átütött az emlék, ahogy vicsorgó-hörgő vadállatként támad rám az első áldozata ennek az egésznek, úgyhogy fegyverrel aludtam, és elkezdtem felhalmozni mindenfélét, amiről tudtam, hogy jól jöhet. Életemben először voltam igazán hálás a kiképzésemért. Pontosan tudtam, mire lesz szükségem, és meg is szereztem. Hol könnyűszerrel, hol nehezebben. De tudtam, hogy minél többet várok, annál nehezebb lesz. Amikor eltemettem azokat, akiket el kellett temetnem, beültem az autóba, és elhajtottam a városból. Az agyam működött. Olyan voltam, mint egy gép. Tudtam, mit kell tennem, hogy életben maradjak a következő napokban, hetekben. És ez éppen elég is volt.

 "Azt hittem, meghaltál". Ennél ostobább mondatot ha akarok se tudok kitalálni, mégis képes voltam kimondani. Nem válaszolt. Felkapta a fejét. Mondanám, hogy rám nézett, de nem néznek ezek sehova, vagy mindenhova egyszerre, nem tudom. Horkantott. Mariann soha nem horkantott. Persze nem Mariann volt már. Ma sem tudom, mik ezek, de már nem érdekel. Miután szétlőttem a fejét annak a lénynek, aki napokkal korábban a szerelmem volt, olyasmit tettem meg, ami után semmi nem lesz nehéz soha többé. Rám vetette magát, karmolt, harapott. És hörgött. Az a kurva hörgés, azt mindegyik ugyanúgy csinálja. Lerúgtam magamról, de már megint rajtam volt. Elképesztő gyorsan mozgott, és rohadt erős volt. Okos nem. Előhúztam a puskát, céloztam.

Azzal a puskagolyóval magamból is kilőttem egy darabot, bele Mariann fejének szétrobbanó darabjaiba. Legalább vele haltam meg egy kicsit. Eltemettem, és hazamentem. És ettől kezdve szabadabb voltam, mint bárki bármikor ezen a földön. Mert nem volt már lelkiismeret, szánalom vagy bánat. És remény sem. És ez nagyon jól tud jönni, amikor keménnyé válik a helyzet. Márpedig ettől kezdve elég sok cudar dologgal találkoztam.

Este, amikor nem bírtam tovább menni -- pedig órákra voltam csak a várostól --, lerogytam a földre. Csak pár perc, egy óra esetleg, és megyek tovább. Szürreális volt az egész. Nem volt térerő, minden néma körülöttem, és halott kedvesemet cipelem, aki két nappal ezelőtt még nevetett, vagy lőtt, vagy tervezte a holnapot, vagy épp a farkamat markolászta.

Két órával később, még mindig az erdőben, a teher egyszerre megakadt, a kötél élesen vágott a vállamba. Dühösen fordultam meg, hogy lássam, miben akadt el a holttest, de amit láttam, arra nem voltam felkészülve. Mariann egy kidőlt fatörzsre támaszkodott, félig térdelő helyzetben, és hányt. Lefelé fordította a fejét, csapzott haja az arcába hullott.

 Amikor Mariann elkezdett köhögni, nem gondoltunk semmi rosszra. Már pár napja a tavaknál túráztunk. Mariann imádott vadászni. Persze én is, de egy lánynál -- főleg egy olyan szép lánynál -- ez talán szokatlan volt. Elkapott minket egy kiadós eső, és mire felállítottam a sátrat, bőrig áztunk. Másnap köhögni kezdett. Két nap múlva halott volt, és én hiába próbáltam telefonálni, a mobiltelefonok nem működtek, egyedül voltam, kint az erdőben, a szerelmem teteme vászonba csavarva feküdt előttem, én pedig ültem a földön, és azon járt az eszem, hogy hányszor beszéltünk vele arról, hogy régen, távol a civilizációtól, milyen egyszerű lehetett. Abban a pillanatban nem így gondoltam. A sátor köteleiből hámot csináltam, magam utám kötöttem a holttestet, és elindultam a legközelebbi város felé.

Amikor rájöttem, hogy vagy ők, vagy én, onnantól kezdve elég könnyű volt egy csomó minden. Persze, engem is sokkolt ez az egész, meg rossz volt látni, hogy emberek, akiket ismertem, meg akikkel együtt ittam, meghalnak, és semmit nem tudnék tenni, az meg hogy aztán visszajöttek, még rosszabb volt. De amikor ez elmúlt -- és elég hamar elmúlt --, akkor jött a gond a túlélőkkel. Valahogy nagyon hamar kiderült, hogy nincs elég kaja, a városban legalábbis, és hát persze, hogy sokkal többet akart mindenki, mint amennyi 1-2 napra elég. Állítom, hogy a legcsúnyább dolgokat akkor láttam. És csináltam. A kiképzés, meg a fegyverek, meg hogy mertem őket használni, mind jól jött. Öltem, mert tudtam, ha nem ölök, végem. Ilyen egyszerű.

-- Elmondok neked valamit. Ez a cucc jó, addig legalábbis, amíg meg nem halsz. Az, hogy végül is emiatt pusztult el egy csomó ember, az anyukád meg az apukád meg a barátaid, ma már nem számít, vagy nincs sok értelme foglalkozni vele. Túlélted, mint ahogy én is, meg még egy páran. És ne hidd, hogy nincs benned. Ott van, ott munkál, mint a Pókember filmek elején, amikor mennek a kis pók-dns-ek és baszakodnak, ott van, rákapcsolódik, és átveszi a dolgokat. És ha majd bekrepálsz, fel fogsz kelni te is, és olyan agyatlan zabálógép leszel, mint a nagymamád -- már ha meg nem halt a dolgok előtt --, de addig nem rossz cucc ez, hidd el. Nem azt mondom, hogy úgy fogsz gyógyulni mint valami szuperhős, de hamar összerakja magát a tested, hidd el, tudom. Szóval így állunk. Nem úszta meg ezt a szart senki. Csak van, aki nem halt bele rögtön. Ez hogy tetszik? Amikor megértettem, engem megnyugtatott. Tudod, hogy néztél ki, amikor megtaláltalak? Mint egy darab szar, a beled is lógott. És most nézz magadra. Holnap felkelsz. És akkor beszélgetünk.

Amikor mocorogni kezdett, a biztonság kedvéért arrébb tettem mindent a keze ügyéből, amivel támadhat. Nem mintha úgy nézett volna ki, mint aki komoly veszélyt jelent, de láttam már csúnya dolgokat az elmúlt hónapokban-években. Végül nem tért magához, úgyhogy tovább leltároztam a cuccait. A fegyverek és a kaja érdekelt a legjobban, amióta itt húzom meg magam, alig ettem gyümölcsöt, úgyhogy pár konzervbarackot rögtön megettem. A generátort, amit magával cipelt, betoltam a fészerbe. Egyelőre nem mertem bekapcsolni, a zaj idevonzhat párat... de voltak ott filmek is meg lejátszó, úgyhogy előbb-utóbb beindítom. Végül kicseréltem a kötéseket a fickón, és -- hát persze -- láttam, hogy a sebei az átlagnál gyorsabban gyógyulnak. Majd ha magához tér, beszélgetünk. Nem fog örülni a hírnek, bár lehet, hogy már tudja. Engem különösebben nem érdekel.

Azon is gondolkodtam, hogy tényleg lelövöm, vagy csak simán ott hagyom. Elég jó felszerelései voltak, a teherautója is tele volt mindenféle szarral, aminek később hasznát vehettem. Én már leszoktam róla, hogy a régi világ dolgaival tegyem könnyebbé a napjaimat, de most, hogy egy rakás konzerv, ruhák meg mittudomén, micsoda pottyant az ölembe, rájöttem, hogy nem árthat. Amikor egy ilyen csillagászati bizbasz, szextáns vagy valami ilyesmi került a kezembe, meg kurva sok könyv, akkor döntöttem el, hogy nem ölöm meg, van esze a gyereknek, azzal többre megyek. Beraktam az autóba, és elindultam a ház felé. Vérzett piszkosul, meg csöndben is volt, abban sem voltam biztos, hogy lélegzik, de hát ez igazán nem az én dolgom. Ha meghal, meghal, ha túléli, annál jobb. Hasznos lehet.

A fickót elég szar állapotban találtam. Lassan esteledett, ezek a kis mocskok ilyenkor jönnek elő újabban, és eddig rohadtul nem tudtam rájönni, hogy ezen kívül milyen rendszer van, meg van-e egyáltalán... Néha állandóan fel-le kószálnak, néha hetekig egy darabot se látok. Szóval, ott feküdt előttem a faszi, a lábából jó nagy darabok hiányoztak, meg máshol is beleharaptak, de úgy láttam, ha -- sok -- szerencséje van, még életben is maradhat. Ha valami  régi kuka filmben lennénk, most kéne fejbe lőnöm, nehogy átharapja a torkomat, de már régen tudom, hogy nem így működik. Ha túléled a támadást, túlélted, és nem fogsz holnap élőholtként előtántorogni a szobából, hogy beszarasd a nézőt. Lehet, hogy meg kéne mentenem a gyereket? Még jól jöhet.

Fények. Sötét. Lüktető fájdalom. Lassú, édes csönd. Zajok, de egyre tompábban. Cseng a fülem, olyan hangosan, hogy lassan mást sem hallok, a világ -- végre, Istenem, végre -- eltűnik, tejfehér ködbe vész, a kutya nedves bundájának illata még behatol valahogy az érzékeim közé, de a fájdalom már a múlté. Tisztán gondolkodom, meghalok, helyreáll a rend, az az őrült rend, ami akkor alakult ki, amikor rólam megfeledkezve mindenki elment, de önző gondolat ez is, hiszen tudom, hogy voltak még rajtam kívül, majdnem megint álmodozni kezdek, hogy ha majd megtalálok valakit, de aztán eszembe jut, hogy nem kell, már nem. Ettől megkönnyebbülök. Nem fáj, és ez jó, ez az egyetlen dolog, ami számít, nem fáj már a seb, nem érzem, ahogy folyik el az életem, nem fáj anyám hűvös kezének emléke, apám viccei, a lány csókja, a lelkesedés, a bánat. Nem fáj már semmi, a harc is a múlté, az embertelen küzdelem, amit folytattam, magammal, a világgal, a rohadékokkal. Elmúlik csendben, csak hagyjatok, hagyjatok, nem, ne rángass, nem akarom már. Feladtam, nem volt könnyű, de feladtam, hagyd meg nekem ezt az utolsó döntést, bárki vagy, ne tedd, ne segíts, ne ölj meg, engedd, hogy úgy legyen ezúttal, ahogy én akarom.

Csönd volt körülöttem. Haver már arrébb húzódott, lehasalt, fejét a két mellső lába közé fektette, és onnan nézett. Néha halkan nyüszített, de nem jött közelebb. Lehunytam a szememet, és egy régi-régi nyár jutott eszembe, még a lány haját is éreztem. És emberek voltak mindenütt, idegesítő, önző, buta emberek, akiknek a hiánya -- ki gondolta volna! -- fájóbb lett, mint bármi. Elaludtam, mert mikor újra kinyitottam a szememet, sötétedett, Haver nem volt ott, elment élelmet szerezni talán. Nem voltam messze, tudtam, éreztem, hogy ha még egy kilométert, vagy tizet, megteszek, egy kanyar után meglátom a komor erdőt, a hatalmas fenyőkkel, a tavat, a kis házat, amit az úton apró darabokból raktam össze. Szerettem volna odaérni, megpihenni, visszakapni egy órát legalább abból, amit egész életemben kerestem, és amit csak a baj beköszönte után, és akkor is csak egy-egy napra, a Bakonyban találtam meg. A békét és az elégedettséget, hogy nem rajtam múlik innentől kezdve. Hittem, hogy ha odaérek Északra, megkapom.

És most itt fekszem, csak mert egy órára figyelmetlen voltam, talán az örömtől, mert éreztem, hogy lassan hát mégis odaérek, itt fekszem, körülöttem egy pár rohadék teteme, foguk közt még mindig cafatok lógnak, amiket belőlem téptek ki. Itt fekszem, lassan elvérzek, és most már lassan se haladok.

Észak. Olyan sok minden vonzott ide, pedig (legalábbis a szárazföldön) olyan sok helyre mehettem volna. De otthon nem volt jó, délen nem volt jó, maradt a világnak az a része, ahol egyszer már jártam, és ahol akkor is, amikor nyüzsgött az emberi élet a Földön, az ember egyedül tudott lenni. Talán titkon arra gondoltam, hogy ha elég ideig élek egy északi tó partján, majd jól elhitethetem magammal, hogy valójában nem vagyok egyedül, csak úgy döntöttem, hogy kivonulok. Ostobaság? Lehet, de olyan sok ostobaságot kellett kiötlenem, hogy ne veszítsem el a józan eszemet, mint egy igazi művésznek. Lassan haladtunk.

Lassan haladtunk. Nem tudom, milyen évszak volt (és ebből eszembe jutott, hogy út közben valami egyetemi város könyvtárában meg fogok állni és tengerészeti könyveket is be fogok szerezni, meg csillagászatit is, muszáj), de elég hamar sötétedett már. Haver mellettem ült, a benzinmutató az "F"-en, a hatalmas teherautó lassan vánszorgott előre. Errefelé ritka volt az üres szakasz a sztrádán, mindenfelé autóroncsok. És óriásira nőtt gaz. Amikor még normális volt a világ, sokszor bosszankodtam, hogy sárga villogós autók foglalnak el egy-egy sávot. Karbantartók. Most mit nem adtam volna egy ilyen bosszúságért... De nem voltak karbantartók, nem voltak traffipaxok, 200-zal száguldó agresszív barmok, idióták, akik 40-nel mennek a belső sávban. Nem volt semmi, csak elhagyott autók, tetemek, és óriási gaz, a természet gyógyította magát. Először kiirtotta a kórokozókat, és most eltünteti a sebeket. És ez nagyon nyomasztó volt. Nem volt itt helyem, véletlenül vagyok itt, a nagy egésznek, Istennek vagy bárminek nem ez volt a terve. Amikor a valaha emberlakta vidékeken háborítatlanul tör előre a természet, akkor nincs helye teherautónak. És benne nekem. És mégis élni akartam, pedig semmi és senki nem akarta, hogy éljek. Lassan haladtunk.

2013 szeptembere... Az utcán tüzek égnek, kiabálások hallatszanak, a családom meghalt, a legjobb barátom pedig a szobában fekszik, és én tudom, pontosan tudom, hogy mindjárt ő is meghal, ma, holnap, egy hét múlva, de meg fog halni, és már azt is tudom, hogy én nem. Legalábbis nem abban, amiben mindenki, aki számított nekem. Rám más vár. Ekkor eszembe sem jut, hogy elgondolkodjam, mi lesz majd, mit fogok csinálni a hülye könyveimmel, amelyekben le van írva, hogy hogy lehet magból búzát, búzából kenyeret csinálni. De valahol a tudatom mélyén mégis eszembe jut, hogy úgy néz ki, szükségem lesz rá, végül tényleg szükségem lesz rá... Ezért betakarom a barátomat, lehúzom a redőnyt, kimegyek, beülök a kocsiba, és elindulok gyógyszerért, valamiért, ami segíteni fog rajta, noha tudom, hogy ilyesmi nem létezik. Soha többé nem láttam.

Amikor visszaértem a Bakonyba, mindent ugyanúgy találtam, csak a romok már nem füstölögtek. Gyönyörű volt az erdő, szomorúan, szuvas fogként ásított a tisztás a szénné égett faházzal. Valahogy nem bírtam elviselni a látványát, de nem akartam elmenni onnét, nem tudom, miért. Hátat fordítottam neki, lementem a patakhoz, ahol a halakat fogdostam még akkoriban. Folytak a könnyeim, sirattam a múltat, de milyen nevetséges, édes Istenem, milyen múlt volt az? Nem voltál egyedül, felelte egy hang. Igaz. És amikor felnéztem, Haver ugyanúgy ült előttem, a patak másik partján, mint amikor először láttam, méltóságteljesen, feszülten figyelt. Így méregettük egymást egy darabig, ő nem hitte el, amit lát, én nem hittem el, hogy van még gondviselés. Aztán előszedtem a hátizsákomból egy konzervet, letettem magam mellé. Lassan elindult felém, láttam rajta, hogy éhes. És amikor belegázolt a patakba, megmozdult mögötte vagy mellette a bokor, nem tudom már, és egy rohadék rontott elő, de olyan gyorsan, hogy szinte reagálni sem volt időm, a kutya pedig nem volt felkészülve rá, nekem cikáztak a gondolataim, hogy mi van, már lesben is tudnak állni, mit csináljak, puskával vagy pusztakézzel, vagy hogyan oldjam meg? Nem fogom még egyszer elveszíteni Havert, ha beledöglök sem fogom.

Végül a lehető legfurább -- és legszörnyűbb -- módon találkoztam újra egy emberrel. Ezúttal sajnos nem volt álom vagy képzelgés. A kihalt autópályán kerülgettem a roncsokat, egy hosszabb szakaszon érezni akartam a sebességet -- már amennyire a megpakolt, utánfutós kisteherrel ez lehetséges --, és elémtámolygott, valahonnan, én pedig elütöttem, repült, elém esett, de még mindig túl gyorsan mentem, a tehetetlen járművel kanyarodni se tudtam, átmentem rajta, a fején, szinte hallottam a reccsenést, ez képzelgés volt, tudom, de jaj, azóta is hányszor riadtam erre a zajra, nem tudom, honnan került elő, hol volt addig, de esélyem nem volt kikerülni, és átkoztam az egész életet, a sorsot, hogy miért, miért, hát sosem lesz egy perc nyugtom, alig mertem odamenni, megnézni, mit tettem, aztán hánytam, beültem a kocsiba, és elindultam újra, hazafelé, vagy északra, de lehet, hogy a szívem mélyén mindig az volt az otthon, nem tudom, de mentem, mögöttem az öregember teteme, mentem, mert mindig újra elindulok.

Haver... Igazából hosszú idő óta most engedtem először -- tudván, hogy úgyis útba fogom ejteni a Bakonyt az úton --, hogy a bánat utat találjon magának. Nem tudom, hol van a kutyám. Úgy éreztem magam, mint egy kisfiú valami mesében, csókolom, nem tetszett látni a kutyámat, de csak Istent tudtam kérdezni, Isten pedig nem válaszolt. Nem tudom, halott-e vagy csak elmenekült. A szívem mélyén úgy éreztem, nem hagyott volna egyedül, még az élete árán sem, de nem tudtam biztosan. Vissza kell mennem, meg kell tudnom, mert különben nem lesz nyugalmam soha. Az ilyen gondolatok sokszor a legmeglepőbb hatás érték el: ezúttal is olyan tettvágy buzgott fel bennem, hogy -- ki tudja hányadszor -- papírt és ceruzát vettem elő.

Amikor -- több napnyi szinte folyamatos piálás után -- végre újra leültem gondolkozni, rájöttem valamire. Túl könnyű volt itt az élet. Nevetséges gondolatnak tűnt elsőre, de mégis éreztem, hogy igaz. Amikor a kis házban voltam, télen, rengeteget küszködtem, itt viszont semmiért nem kellet megdolgoznom. Az áruházakban egy csomó kaja volt még mindig, a gyümölcsfák roskadoztak, hideg sosem volt, és a rohadékok is csak néha jelentek meg nagyobb számban. Azon még töprengenem kell majd különben, hogy miért voltak néha olyan kevesen, és néha miért sokkal többen. De egyelőre az tűnt fontosnak, hogy el innen, valahova, ahol keményebbek a mindennapok, de megérdemelt a meleg és a pihenés. És végre, azt hiszem, szembe kell néznem mindazzal, ami ide űzött engem. És már tudtam, mit kell tennem, de még csak a szívem mélyén. Nem mertem beleélni magamat. Mégis, ettől kezdve minden este úgy aludtam el, hogy az utolsó gondolatom ez volt: Észak, jövök...

Tulajdonképpen le sem kellett játszanom a kazettát ahhoz, hogy tudjam, valami nagyon nagy baj van. Már önmagában az a tény, hogy alig emlékeztem, mikor és miért szereltem fel, árulkodó volt. Bevillant a kép, ahogy tökrészegen, egy sámlin állva idétlenkedek. Magam ellen. Ez olyan ijesztő gondolat volt, hogy tényleg eszembe jutott, belehajítom az egész vackot a tengerbe és szedem a sátorfámat, magam mögött hagyom Toscanát is, ahogy Magyarországot. De tudtam, muszáj ezzel is szembe néznem, ha nem teszem, újra kezdődik. A filmen hosszú ideig semmi nem látszott, aztán egyszer csak megmozdult a bokor a konyhaablakban, és egy alak lépett elő. Én voltam az. Ügyesen nyitva hagytam magamnak az ablakot, hogy be tudjak jönni, tudjak tenni-venni a konyhában, hogy amikor másnap a másik énem kijön, észrevegye a nyomokat, és -- szerencsétlen bolond -- azt higgye, nincs egyedül. Mégsem éreztem magam őrültnek, hiába láttam a felvételt, hiába vált minden napnál is világosabbá. Nem, nem voltam bolond. Csak magányos, olyan magányos, amennyire ember csak lehet. És agyam így próbált valami kiutat keresni. Csak nem győzhetett, saját maga fölött nem. A részsiker is szép eredmény.

Amikor végül derengeni kezdett az igazság, nos, akkor italhoz nyúltam újra. Csak ezzel az volt a baj, hogy egy-egy pohár semmire sem volt elég, attól csak élénkebbek lettek az emlékek, de ilyenkor már benne voltam, hadd menjen, és addig ittam, amíg eléggé el nem tompultam ahhoz, hogy ne gondoljak az egészre. Reggelenete úgy ébredtem, mint aki saját magát hányta ki, kívül-belül utáltam magamat, de hamar rájöttem arra is, hogy ez is relatív, ha nincs senki, aki utáljon, akkor olyan mindegy, hogy én utálom-e magamat. Márpedig nagyon úgy festett, hogy nincs senki, a nyomok pedig... Hát igen, a nyomok. Azokat valaki vagy valami márpedig maga után hagyta, ez nem kérdés. És még mindig, ritkán, de még mindig fel-feltűntek. De már kedztem sejteni az igazságot. Amikor aztán a konyhában egy videokamerát találtam, ilyen kis apró jószágot, ügyesen az ajtó fölé erősítve, jeges rémület vett erőt rajtam. No nem azért, mert arra gondoltam, valakik figyelnek: sokkal inkább mert tudtam, hogy én szeretlem oda valamikor, valamiért azt a kamerát. Remegve csatlakoztattam a laptophoz. A generátor zúgott, én pedig rányomtam a lejátszás gombra.

 Néha azt vettem észre, hogy eltelt egy-egy nap úgy, hogy nem emlékeztem rá, mit csináltam. Régebben is volt olyan, hogy átmentem az egész városon autóval, és mikor odaértem a célhoz, fogalmam sem volt róla, hogy hogyan. De ez azért más volt, azt hiszem. Tettem a dolgomat, ettem -- kicsit elegem volt a konzervből --, és egyszercsak este lett, én a teraszon üldögéltem, és hallgattam a néma világot. Madarak, szél, naplemente, hűvös éjszaka,  az idő felgyorsult, szinte láttam magam előtt, ahogy átszelik a sokat látott csillagok az égboltot, és egyszerre megint hajnal lett és én még mindig magányosan ültem, egy pokrócba burkolózva, és lélegeztem és újra éhes voltam, de valahogy semmi értelme nem volt ennek. Sajnáltam, hogy nem vagyok filozófus, mert ilyenkor komolyan közel éreztem magam a megoldáshoz, mármint hogy mi értelme az életnek: mindaz, ami számomra elveszett.

Egy idő után nem kénytelen voltam szembenézni a gondolattal, hogy végül is mi történt velem. Ki bántott? És miért? Amikor ezt a kérdést feltettem magamnak, roppant szomorú lettem. Sajnáltam magamat, hogy minden vágyam volt egy emberi lény társasága végre, és amikor azt hiszem, hogy karnyújtásnyira van, akkor ezt kapom. Visszamentem a partra, próbáltam nyomokat keresni, amik legalább valami ötletet adnak arra nézvést, hogy hogyan tudnám kinyomozni ezt a rejtélyt. De valami fenyegető, komor hangualt vett erőt rajtam, amint megközelítettem a helyet, ahol felébredtem. Ezt nem tudtam sehogy megmagyarázni, mert nem az a fajta félelem volt, amit az élőholtak okoznak: az pánik, ez pedig rosszkedvű, csöndes félelem volt. Mindenesetre arra elég, hogy lelohassza a válasz utáni vágyat bennem. Pedig tudtam, hogy sokáig nem odázhatom el, különben megőrülök. Valamit tennem kellett.

De valami baj volt. Éjszakánként, ha nem bírtam aludni, az utcát bámultam, a mozdulatlanságot, a kihalt, sötét aszfaltot, és egyre többször láttam elvonaglani egy-egy szerencsétlent. Eleinte ez nem ijesztett meg, bár persze jobban szerettem, amikor nem mászkáltak körülöttem élőholtak. Ám ami ennél is rosszabb volt, az az érzés, hogy akármikor riadtam fel, mindig úgy éreztem, hogy ha csak egy perccel korábban térek magamhoz, még itt találtam volna valahol a házban rejtélyes ellenfelemet-barátomat. És hiába volt ez képtelenség, az érzés mindig ott motoszkált. És még mindig fogalmam se volt róla, hogy mi történt azon a napon, amikor a parton tértem magamhoz. Lassú, szürke csüggedés kezdett úrrá lenni rajtam, pedig végül is lett volna min gondolkoznom. És egyre többször jutott eszembe, hogy miért jöttem el végül ilyen messzire a földről, amit egykor hazámnak hívtam. És ettől se lett jobb kedvem.

Nem Haver volt. Egy farkaskutya ugatott egy kerítés mögött. Úgy csinált, mintha nem tudna kijönni, pedig ha ez igaz lett volna, már régen éhen kellett volna halnia. De most a dolgát végezte, a dolga pedig az volt, hogy a kerítés mögül jelezze, nem szeretné, ha bemennék oda, ahol valaha az Ember -- az isteni ember -- élt és etette és simogatta a fejét. Ott hagytam és elindultam arra, amerre a házat sejtettem, ahova bevettem magam. Néha Havert szólongattam, és elkezdtem gondolkodni, vajon mióta nem láttam? És ez lett végül az a gondolat, amellyel sikerült valamelyest visszatérnem a valóságba, és eszembe jutott, hogy egy embert üldöztem, vagy szerettem volna valamilyen módon rábírni, hogy mutassa meg magát, talán nem is üldöztem tehát. És igen... hagyott valami nyomot, talán láttam is, éjszaka volt, kiugrottam az ágyból, ő mintha az ablakon menekült volna, én utána, de sötét volt és zúgtak a lombok, valami elmosódó forma volt az egész ember, mentem utána, de egyszercsak eltűnt. A következő, amire emlékszem, hogy felébredtem a parton, véresen. Hát jobb mint a rohadékok ellen küzdenni. Egy vereség legalább nem kerül az ember életébe. Majdnem olyan, mint a sport. Hát akkor játsszunk. Szerva itt.