Aftershock

A lemenő nap egy hatalmas tölgyfa ágai közt süt át. A levelek szűrte sugarak furcsa, nem evilági fénybe borítják a zöld rétet, ahol az ember egy tűzhely körül szorgoskodik. A takarosan rakott kövek által kijelölt félkörbe aprófát halmoz, rá egy-két nagyobbat, de az igazán komoly darabokat láthatóan későbbre tartogatja. Amikor megfelelőnek ítéli a rakást, benzines öngyújtóval 1-2 helyen alágyújt, óvatosan fújja, míg lángra nem kapnak a gyújtósnak valók. Végül szép lassan fellobban a tábortűz, de csak éppen akkora, amekkora kell. 4-5 ember nyugodtan köré tud ülni, viszont el is takarják annyira, hogy bármi, amit a fény odacsalogatna, messziről ne vehesse észre. Mert van odakint olyan, ami elől jobb rejtve maradni, Björn ezt akkor sem felejtette el, amikor már-már elégedetten nézte a remek kis tüzet, meg a körülötte felhalmozott zöldséget és húst a nyársakon.

Ha valaki a néhány száz méterre futó országúton arra járt volna, valószínűleg lassítás nélkül elhajt a helyhez vezető kis ösvény mellett; a helyhez, amelyet oly gondos keresés után választottak ki maguknak Björn és Mario javaslatai alapján. Elhagyatott, ágakkal és bokrokkal gondosan bújtatott ösvény indult egy kanyar után az erdőbe. Ha valaki megállt és hallgatózott, víz csobogását is hallani vélhette valahonnan messziről, de oly halványan, hogy véletlenül egész biztos nem figyelhetett rá fel ember fia. Az ösvény ráérősen kanyargott a hatalmas fák alatt, időnként eltűnt, hogy helyét egy tisztásnak adja át, és végül egy domboldalon végleg megszűnt. Ha ezen a domboldalon aztán felkaptatnánk, a másik oldalán valami olyasmit pillantanánk meg, ami egy pillanatra -- de talán egy egész napra is -- feledtetni tudná, hogy odakint, valahol az ösvényen túl az emberiség nagy része élőholtként, emberi húsra éhes zabálógépként járja a világot. Mert amit itt látnánk, az nem más, mint egy közösség: élő, lélegző közösség, mely a maga hasznára képes alakítani a környezetét, és amelynek, talán, van jövője. 

Körülbelül fél órát üldögélt még a pálinkát kortyolgatva, aztán visszavonult. A ház elcsendesedett addigra; a többiek általában sokkal előbb feküdtek le, mint ő. Úgy látszik, ez valami régi szokás, amit még az internet előtt eltöltött esték alakítottak ki benne, és túlságosan belejött. Pedig mostanában petróleumlámpával világítottak, a generátort ritkán kapcsolták be, és rajta kívül a csapat tagjai alkalmazkodtak is: akkor tevékenykednek, amikor a nap süt, de ő nem. Lehet, hogy szándékosan nem volt hajlandó feladni ezt is: talán szíve mélyén bízott abban, hogy lesz még át-xboxozott éjszakája.

Már jó ideje éltek itt. Persze mindketten túl voltak azon a ponton, amikor bízni mertek, de egyelőre jól nézett ki a helyet. Miközben vándoroltak északról, keresve valami helyet, ahol talán túl lehet élni --  és igyekezve kizárni a kérdést: minek? --, többekkel találkoztak. Voltak köztük békések, ellenségesek, már ahogy az lenni szokott. Pár hónap vándorlás után azon kapták magukat, hogy egy kisebb csapatot vezetnek. Lehettek összesen tízen: egy család -- papa, mama, két gyerek, az egyik 15, a másik, a lány már inkább 19 mint 18 éves, nukleáris család vagy hogy is hívták a tankönyvei; ezek ellen Björn tiltakozott, de Márton végül meggyőzte --, két meleg, akiket a világvége hozott össze -- no lám, van, akinek nem olyan rossz, ami történt -- meg egy idős, szigorú matróna a lányával. Mártonnak fogalma sem volt róla, hogyan élték túl, meg miért lettek hirtelen ilyen sokan, de végül megnyugodott abban, hogy végül is nem tegnap kezdődött a baj, mintha rohadékból is egyre kevesebb lenne, bár Björn megvetően kiköpött, amikor előadta az elméletét ez ügyben, szóval talán ezek az emberek mostanáig rejtőzködtek, de végül csak elő kellett merészkedniük, gondolta.