Végül persz aránylag simán megmentettem Havert, lelőttem pár rohadékot, még egy párat elütöttem és kész. És ez rettentően félelmetes volt. Mert ha végül is ennyire alkalmazkodom a dolgokhoz, akkor kis szerencsével élek még mondjuk harminc évet. Harminc év magány... Ez a gondolat -- hello, de rég éreztelek -- olyan jeges rémülettel töltött el, hogy amint hazaértem, bezárkóztam és nyakalni kezdtem újra. Előbb persze átnéztem Havert, de úgy tűnt, komolyabb sérülései nincsenek.
Ülök a fotelban, kezemben a puska, a generátor zúg, valami jó film megy dvd-ről, én pedig üveges szemmel magam elé meredve csak azon tudok gondolkodni, hogy 30 év, 30 év egyedüllét, mi lesz velem, Istenem, hogy csináljam? A kutya odajön, és mint aki azt mondja, hogy legalább pár évig biztos nem leszel egyedül, az ölembe teszi a fejét, de a pár év a harminchoz képest olyan kevés, hogy ettől végül elsírom magam, de legalább ahhoz erőt ad, hogy megtapogassam a zsebemet, megvan a kulcs, akkor holnap azért csak megszerzem azt a kurva teherautót, aztán valami lesz.
