Csak nem akarta megmutatni magát, most már dühös kezdtem lenni. Nem éreztem fenyegetőnek a jelenlétét továbbra sem, de nagyon szerettem volna tudni, ki ez, mi ez. Abban már biztos voltam, hogy élő ember, de ezen kívül semmi. Üzeneteket hagytam: a hypermarketben, ha elmentem otthonról, az ajtón is, sőt a szobában, mert olyan érzésem is volt, hogy be-bejár. De semmi válasz, semmi egyértelmű jele, hogy ő is szeretné velem felvenni a kapcsolatot. Bosszantó volt, rettentően, de egyelőre élveztem a játékot, olyan dolgokkal kellett foglalkoznom, amik az emberiség buta, önző játékaihoz, még a nagy baj előtti időkből, igen hasonlított. És ez jó érzés volt, akármennyire nevetségesnek is tűnt néha. Egyszóval felvettem a kesztyűt, és elhatároztam, hogy én győzök.
82
2010.03.05. 06:44 AfterMárton
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
https://aftershock.blog.hu/api/trackback/id/tr581810563
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
