Aftershock

A lemenő nap egy hatalmas tölgyfa ágai közt süt át. A levelek szűrte sugarak furcsa, nem evilági fénybe borítják a zöld rétet, ahol az ember egy tűzhely körül szorgoskodik. A takarosan rakott kövek által kijelölt félkörbe aprófát halmoz, rá egy-két nagyobbat, de az igazán komoly darabokat láthatóan későbbre tartogatja. Amikor megfelelőnek ítéli a rakást, benzines öngyújtóval 1-2 helyen alágyújt, óvatosan fújja, míg lángra nem kapnak a gyújtósnak valók. Végül szép lassan fellobban a tábortűz, de csak éppen akkora, amekkora kell. 4-5 ember nyugodtan köré tud ülni, viszont el is takarják annyira, hogy bármi, amit a fény odacsalogatna, messziről ne vehesse észre. Mert van odakint olyan, ami elől jobb rejtve maradni, Björn ezt akkor sem felejtette el, amikor már-már elégedetten nézte a remek kis tüzet, meg a körülötte felhalmozott zöldséget és húst a nyársakon.

Ha valaki a néhány száz méterre futó országúton arra járt volna, valószínűleg lassítás nélkül elhajt a helyhez vezető kis ösvény mellett; a helyhez, amelyet oly gondos keresés után választottak ki maguknak Björn és Mario javaslatai alapján. Elhagyatott, ágakkal és bokrokkal gondosan bújtatott ösvény indult egy kanyar után az erdőbe. Ha valaki megállt és hallgatózott, víz csobogását is hallani vélhette valahonnan messziről, de oly halványan, hogy véletlenül egész biztos nem figyelhetett rá fel ember fia. Az ösvény ráérősen kanyargott a hatalmas fák alatt, időnként eltűnt, hogy helyét egy tisztásnak adja át, és végül egy domboldalon végleg megszűnt. Ha ezen a domboldalon aztán felkaptatnánk, a másik oldalán valami olyasmit pillantanánk meg, ami egy pillanatra -- de talán egy egész napra is -- feledtetni tudná, hogy odakint, valahol az ösvényen túl az emberiség nagy része élőholtként, emberi húsra éhes zabálógépként járja a világot. Mert amit itt látnánk, az nem más, mint egy közösség: élő, lélegző közösség, mely a maga hasznára képes alakítani a környezetét, és amelynek, talán, van jövője. 

Körülbelül fél órát üldögélt még a pálinkát kortyolgatva, aztán visszavonult. A ház elcsendesedett addigra; a többiek általában sokkal előbb feküdtek le, mint ő. Úgy látszik, ez valami régi szokás, amit még az internet előtt eltöltött esték alakítottak ki benne, és túlságosan belejött. Pedig mostanában petróleumlámpával világítottak, a generátort ritkán kapcsolták be, és rajta kívül a csapat tagjai alkalmazkodtak is: akkor tevékenykednek, amikor a nap süt, de ő nem. Lehet, hogy szándékosan nem volt hajlandó feladni ezt is: talán szíve mélyén bízott abban, hogy lesz még át-xboxozott éjszakája.

Már jó ideje éltek itt. Persze mindketten túl voltak azon a ponton, amikor bízni mertek, de egyelőre jól nézett ki a helyet. Miközben vándoroltak északról, keresve valami helyet, ahol talán túl lehet élni --  és igyekezve kizárni a kérdést: minek? --, többekkel találkoztak. Voltak köztük békések, ellenségesek, már ahogy az lenni szokott. Pár hónap vándorlás után azon kapták magukat, hogy egy kisebb csapatot vezetnek. Lehettek összesen tízen: egy család -- papa, mama, két gyerek, az egyik 15, a másik, a lány már inkább 19 mint 18 éves, nukleáris család vagy hogy is hívták a tankönyvei; ezek ellen Björn tiltakozott, de Márton végül meggyőzte --, két meleg, akiket a világvége hozott össze -- no lám, van, akinek nem olyan rossz, ami történt -- meg egy idős, szigorú matróna a lányával. Mártonnak fogalma sem volt róla, hogyan élték túl, meg miért lettek hirtelen ilyen sokan, de végül megnyugodott abban, hogy végül is nem tegnap kezdődött a baj, mintha rohadékból is egyre kevesebb lenne, bár Björn megvetően kiköpött, amikor előadta az elméletét ez ügyben, szóval talán ezek az emberek mostanáig rejtőzködtek, de végül csak elő kellett merészkedniük, gondolta.

A férfi betette maga után az ajtót, kalapját a szögre akasztotta. A kutya hangos szusszanással feküdt le odakint a lábtörlőre. Van, amikor inkább kint alszik, úgy látszik, ez is ilyen. Márton odalépett a polchoz, levett róla egy üveget, megszagolta. Mosolyában büszkeség is volt. Egy derekas poharat megtöltött a gyümölcspálinkával, leült a karosszékbe, és lassan inni kezdett. Nem hagyta, hogy a gondolat -- "túl régen túl békés" -- eluralkodjon. Mostanában egész jól tudott parancsolni magának. Voltak napok, amikor szinte egész nap nem jutottak eszébe a rohadékok.

Pár nap alatt összeszedte magát. Elhagyta a várost, mert tudta már, hogy itt is végzett. Nem tudta, merre induljon, úgyhogy véletlenszerűen elindult. Sok minden történt vele a következő hetekben-hónapokban, és annál több azokkal, akiket balszerencséjükre összehozott vele a sors, de Mr. N. egyre kevésbé volt elégedett egy-egy vadászat után. Nem érezte kihívásnak; nem vette észre, hogy szinte tökéletesen -- normális embertől nem elvárható sikerrel -- alkalmazkodott az új világ törvényeihez, és mivel erre a többiek nagyjából képtelenek voltak, mert a szívük mélyén még mindig várták a régi világ visszatértét, esélyük sem volt ellene. Mr. N. tehát vándorolt, konokul, először északra, aztán nyugatra fordult, teltek a napok, évszakok, míg végül egy reggel újra azt a régi bizsergést érezte, amit utoljára nem is emlékezett, mikor. Még az okát sem tudta, de az ösztönei azt súgták, valahol előtte, a közelben várja egy újabb préda, olyan, amilyet régen nem volt szerencséje vadászni.

Mr. N. két hétig feküdt. A szerencse vagy valami más vele volt: miközben élet és halál közt lebegett valami rég elhagyott lakásban, egy halom felhalmozott víz társaságában, egy kódorgó se érezte meg a jelenlétét.. A láza már a sebesülése másnapján felszökött. A hátizsákjában levő gyógyszerkészletben talált antibiotikumot is, beszedte. Rengeteg vizet ivott és aludtni próbált. Így telt el két hét, míg végül egy reggel érezte, hogy sebe gyógyulni kezdett. Próbált visszaemlékezni az elmúlt napokra, de nem sikerült. Csak homályos képek -- sötét árnyak vonulnak-csoszognak az utcán --, hangok -- kotorászó, elrothadt ujjak kaparászása az ablaküvegen -- maradtak meg, és az érzés, hogy ezúttal lehet, hogy ráfaragott.

24 órával később Mr. N., kezét vérző lábára szorítva, sántikálva botorkált a kisváros utcáin. Tudta, hogy lépcsőt mászni nem lesz képes, úgyhogy az eddigi rejtekhelye nem jöhetett szóba. Átkozta magát, amiért nem takarított ki valami földszinti lakást is, de most már mindegy, a lényeg, hogy valahol le tudjon feküdni pár órára, és akkor jó lesz... Újra megnézte a sebet a lábán. Mély vágott sebb volt, az a szakállas rohadék nem adta könnyen magát, valami katona vagy mi lehetett. Ha nem lesből támad, miközben az valami csapdákat vizsgált a közeli erdőben, talán túl se éli. De az az első szúrás, ami bizony a veséjébe szaladt, végzetesnek bizonyult szerencsére, még akkor is, ha utána ez az állat kicsavarta a kezéből a kést, és ahelyett hogy megdöglött volna, még megszúrta Mr. N.-t. Aztán összeesett, és ami az után következett... hát az nem gyereknek való, gondolta Mr. N., és a fájdalom ellenére újra elvigyorodott.

Két napig ült ott, a felhalmozott vizespalackokba vizelt, és egyre dühösebb volt. Semmi mozgás nem látszott a ház körül, újabb kódorgók se tűntek fel. Ha aznap nem lát meg párat közülük, amint a ház felé igyekeznek, sose tudta volna meg, hogy odabent élő emberek vannak. Aztán egy éjjel kinyílt az ajtó, amelyiken ő próbált meg bejutni, és kilépett rajta egy magas, szakállas férfi. Katonaruha volt rajta, kezében nyílpuskát tartott. Csöndben mozgott, céltudatosan. Képzett ember benyomását keltette. Mr. N. megnyalta a szája szélét. A vadászat elkezdődött.

Kiválasztott egy szemben levő házat, ahonnan jó rálátás nyílt a portára, és egy másodil emeleti szobában berendezte a megfigyelőállást. Persze odabent még le kellett számolni néhány kódorgóval, de ez Mr. N.-t nem zavarta. És ebben az új világban ez emelte a többiek fölé, legyenek bármennyire kemény emberek:  őt nem érdekelte, hogy élőholtakkal kell harcolnia, természetesnek vette, és megoldotta a feladatot. Nem érzékelte az iszonyatot ebben az egészben, nem félt jobban tőlük, mint valami aránylag veszedelmes vadállattól.

Egy óra alatt végzett az épülettel, persze csak három-négy kódorgót kellett elintéznie, utána konzervekkel, vízzel bevette magát az ablak mellé, és figyelni kezdett, mozdulatlanul, némán, mint valami dögevő.

Újra körbejárta a házat, keresett valami gyenge pontot, de úgy tűnt, akik odabent vannak, jó munkát végeztek. Egyáltalán nem volt könnyű bejutni. Érezte, hogy valószínűleg a zárat se tudná olyan könnyen kinyitni, mint az átlagos helyeken. Nem, ezek itt valódi ellenfeleknek bizonyultak. Olyan dühös volt az ajtó miatt, hogy még azt is elfelejtette, hogy az ilyesféle vadászatokat szereti igazán. Ma éjjelre visszavonulót fúj, döntötte el. Figyelni fogja őket, valamikor csak elő kell jönniük.

Ezúttal megjárta. Éjszaka érkezett. Elképzelte, hogy odabent mit fog találni, mindig elképzelte. Rettegő -- esetleg fásult, bár azt nem szerette -- emberek, akikre egy olyan ellenség csap le, amire igazán nem számíthattak az új világban. Mr. N. a felismerés pillanatait szerette kiélvezni.

Először körüljárta a házat, csöndben, mint az árnyék. Nem hallatszott odabentről semmi. Fény sem szűrődött ki, ha nap közben nem látta volna, amint az egyik élőholt ide igyekszik, soha nem jött volna rá, hogy itt emberek vannak. Visszatért a bejárati ajtóhoz. Halkan lenyomta a kilincset, persze zárva volt. A hold lassan mászott fel az égre, a hőmérséklet jócskán nulla fok alatt volt már. Zaj nem halatszott a kisváros utcáiról, néma volt minden körülötte. Felkatintotta a zseblámpáját és megvizsgálta a zárat. Nem tűnt bonyolult szerkezetnek, de nem volt kedve bíbelődni vele. Talppal hatalmasat rúgott a zárba. Már látta magát kívülről, amint -- akár valami régi filmben -- berobban az ajtó, ő pedig diadalmasan, győztesként belép. A több ponton megerősített ajtó azonban szinte egykedvűen állt ellen a rúgásnak. Mr. N. szinte visszapattant róla.

Mr. N. nem volt oda a fegyverekért. Ha csak tehette, késsel -- esetleg puszta kézzel -- dolgozott, de a holtak ellen nyugodt szívvel használta őket. Pár héttel azelőtt egy fegyverboltban talált egy vadászpuskát meg két csomag lőszert. A fegyver valami lezárt szekrényben volt, ahova a csőcselék nem jutott be, amikor -- szemmel láthatólag nagy sietve -- kirabolták a boltot, a tulajt meg, úgy tűnik, saját portékáinak egyikével szépen kivégezték. Most ezzel a puskával járta a kisváros tetőit, figyelte a mozgást -- mind az élőket, mind a holtakét. Ha véletlenül élő ember nyomaira bukkant, mindent megtett, hogy életben tartsa addig, míg maga oda nem ér hozzá. Végül rájött, hogy sokszor a holtak biztosabb szimattal vezetik, mint saját ösztönei, ezért nem lőtte le őket, amint feltűntek, hanem igyekezett megbizonyosodni róla, hova igyekeznek. Most is ez történt: egy háztetőn hasalt, amikor feltűnt néhány kósza lény. Az egyikük elindult, látszólag véletlenszerűen, de Mr. N. tudta már, hogy véletlenek nincsenek. Feszülten figyelte a házat, ahova tart. Aztán lelőtte, gondolatban feljegyezte, melyik az az épület, ahova -- talán már ma éjjel, gondolta izgatottan -- vissza kell jönnie.

A falevelek sárgán pörögnek a kis német városka utcáin. Messziről nézve egészen békés, álmos tepelülésnek tűnik. Ám ha közelebb megyünk, látjuk, hogy a takarosnak látszó portákat benőtte a gaz, néhány ajtó tárva-nyitva leng, máshol ablakok betörve. És néhol bizony vérnyomok szennyezik a földet, falakat. Aztán a mély, nyomasztó csöndben egyszercsak valami távoli, alig kivehető zaj hallatszik. Aztán hangosodik, mintha a sarok mögül közeledne: nyögő-hörgő, túlvilági hang ez, melyről nem lehet eldönteni, emberi torokból tör-e elő. Aztán előbukkan az alak. Véres ruhában, borzalmas tépett sebbel a mellkasán, átharapott torokkal botladozik az úton, szemmel láthatólag valami cél felé. Az utca másik oldalán egy függöny lebben, a teremtmény, úgy látszik, oda tart. A kerítésnél megakad, céltalanul őgyeleg, de perceken belül odaér a nyitva lengő kapuhoz. Ekkor egy puskalövés hallatszik valahonnan. Az élőhalott feje szinte lerobban a nyakárol, összeesik, nem mozdul. De ahonnan jött, továbbiak tűnnek fel.

Kemény ősz köszöntött rá. Üres városok, üres falvak váltogatták egymást. Alig találkozott élő emberrel hetekig. Egyre hidegebb lett, bár felszerelésben nem volt hiány. Csak a holtakat kellett elkerülnie, de ez nem okozott problémát, valahogy mindig megoldotta. De a vadászat, a gyilkolás, a tehetetlen áldozatok rettegése, az bizony hiányzott. Ilyen értelemben végül is, jött rá egy alkalommal, a halottak nem ellenségek, hanem ellenfelek. Ez a gondolat tetszett neki. Ha ellenfelek, akkor le kell őket győzni, fűzte tovább.

A távolban újabb kisváros tűnt fel. Valahol Németországban járt már, de nem tudta pontosan, hol. Elővett a zsebéből egy kis hőmérőt, amit valami vadászboltban szerzett be még két hete. Mínusz 8 fok volt, pedig még igencsak az ősz elején járt az idő. Úgy döntött, felméri a helyzetet, és ha alkalmasnak bizonyul, itt vészeli át a telet.

Napokig rosszul érezte magát utána, hiába a vadászat, hiába bizonyult méltó ellenfélnek a fickó -- még egy kicsit hadonászott is valami késsel, amit a pultról kapott fel, miután először hasba szúrta. Nem rimánkodott az életéért, és ez bizony nem tetszett Mr. N.-nek. Pár napig még Prágában őgyelgett,de érezte, hogy nem tartogat már semmi újat, semmi jót a város, úgyhogy ismét útra kelt. Egy nagy hátizsákba belepakolt egy heti élelmet, pár liter vizet, és ment. A hűvös őszi levegő utat talált ruhájába. Erről eszébe jutott, hogy nincs sok meleg holmija, az ősz pedig a szokásosnál hidegebbnek tűnt. Jó lesz odafigyelni.

-- Nem mond semmit? -- kérdezte Mr. N. Egészen közel állt a férfihoz, kését a hasához érintette. Valamivel alacsonyabb volt nála. Ez feldühítette, eszébe juttatott néhány megalázó helyzetet a középiskolából. Áldozata ekkor értette meg, hogy vége. És -- mert talán ösztönösen zseniális pszichológus volt -- rájött, hogy hogyan arathat győzelmet még akkor is, ha meg kell halnia. Nyugodt hangon szólalt meg.
-- Te törpe fasz.

Egy nap feltűnően sietve, szinte kapkodva szedte össze a dolgokat valami elhagyatott benzinkúton. Eddig alapos volt, módszeres. Most történt valami, de Mr. N. nem tudta, mi az. Figyelte, követte tovább. Általában, amikor a fickó elindult haza, ő másik úton gyorsabban odaért, és -- anélkül, hogy amaz észrevette volna -- a sötétből figyelt. Nem volt ez másként most sem. És ez volt az a nap, amikor szinte a semmiből megszületett a pillanat, amelyre várt: a férfi nem zárta be maga után az ajtó azonnal. Mr. N. egy percet se késlekedett, jelnek tekintette áldozata hanyagságát. Kezében a késsel, arcán szenvtelen kifejezéssel benyitott. Szinte átlagos otthont látott maga előtt, no meg a rémült, értetlen tulajt. Na majd nem soká megérti.
-- Ha bezárod magad után az ajtót, talán túlélted volna a mai napot -- közölte vele Mr. N., és elindult felé.

Sokszor anélkül követte egész hazáig, hogy leendő áldozatának a leghalványabb fogalma lett volna róla, mi történik. Pedig az illető tényleg nagyon óvatos volt, le a kalappal. Csak hát ezúttal profival volt dolga, és egy profi azt csinál az amatőrrel, amit akar. A fickó első dolga volt, amint belépett a lakásába, hogy gondosan bezárta maga mögött az ajtó. Mr. N. sokszor elképzelte, amint a sötét lépcsőházban állt és mozdulatlanul figyelt, hogy mi lehet odabenn. Hogy nézhet ki a lakás, vannak-e mások is, vagy egyedül van a férfi. Remélte vannak. Úgy döntött, hogy egészen addig követi és figyeli, amíg valami különleges helyzet -- ha úgy tetszik, alkalom -- nem adódik, és majd akkor csap le.

Első prágai áldozatát véletlenül fedezte fel. A fickó csak éjszaka mozgott, akkor is gondosan megtervezett útvonalon; hol élelmet szerzett be, hol üzemanyagot, de sosem volt kint egy óránál többet. Mr. N. napokig figyelte. Egy tömbházban húzta meg magát, vagy az is lehet, hogy mindig is ott lakott. Mr. N. nem látta értelmét annak, hogy az illető mindig sötétben jön elő, hiszen, amennyire meg tudta ítélni, a holtaknak édes mindegy volt, hogy nappal van-e vagy éjszaka. Aztán arra gondolt, hátha az élőktől jobban tart, mint a holtaktól. Akkor viszont méltó prédára akadt.

Pár hét alatt eljutott Prágába. Sosem járt itt előtte. A munkatársai évente eljöttek ide, sörözni meg minden. Eleinte őt is hívták, aztán később már nem. És most Prága is halott volt, nem látott élő embert az utcán. Csak lehúzott rolók, eltorlaszolt ajtók, és a halál. Tetszett neki. Úgy döntött, pár hetet eltölt itt, lássuk, valójában mennyire óvatosak, akik még élnek. Bejárta a környéken levő boltokat, felmérte a készleteket -- volt belőlük elég --, napokig kereste a megfelelő helyet, ahol az elkövetkező egy-két hetet eltölti. Valami emeleti lakás kellene, ahonnan jó nagy részt be lehet látni, ráadásul olyan részt, ahova van is értelme elmennie annak a néhány szerencsétlennek, akik valamilyen isteni mázli folytán túlélték ezt az egész szart, és most nyomorultul, remény nélkül egyik napról a másikra élnek, mert képtelenek alkalmazkodni. Elfogadni, hogy megváltoztak a dolgok. Elvigyorodott. Pedig megváltoztak, de meg ám.

Attól a naptól kezdve még óvatosabb lett. A legironikusabb az volt az egészben, hogy amióta kitört a baj, ez volt az első pillanat, amikor valóban meglegyintette a halál szele. De mivel ezt is legyőzte, a szája szegletében játszó mosoly még magabiztosabb lett, még inkább úgy érezte e perctől fogva, hogy ez az ő világa. Ha betartja a játékszabályokat, sosem fog unatkozni.

Mire azok ott kint felfogták, mi történik, az egyikük halott volt. Úgy tűnik, nem szokták meg, hogy áldozataik bármit is tesznek, miután elkapták őket. És még valamit nem tudtak: Mr. N. nem az életét féltette, hanem mindazt, amit számára ez a világ jelentett. A hatalmat, a szabadásgot. Azt, ami -- ha esetében mégoly beteges módon is -- az embert mindig is emberré tette. És ha az ilyesmit akarják elvenni valakitől, akkor Spartacusok, Rambók születnek. És emberek halnak meg. Miután tövig szúrta az üvecserepet a fickó tarkójába, felkapta a mellette heverő nagyobb kést, és kaszabolni kezdett. Kiáltozás is alig hallatszott, és már vége volt, csak a kint álló őr bizonytalan léptei halatszottak a betonpadlón. Elindult befelé, aztán megtorpant. Nem tudta, meneküljön-e vagy vegye fel a harcot. Aztán Mr. N. ránézett, ő pedig futni kezdett.

A kötelektől megszabadulni volt a legnehezebb. Néha majdnem pánikba esett, és ez az érzés új volt. Faltól falig kúszott-mászott, próbált valami éleset találni, amivel elvághatja a nem túl erős madzagot, amivel megkötözték. Végül az egyik sarokban üvegcserepeket talált. Mire megszabadult a kötelékeitől, néhány csúnya vágást is összeszedett. Ha nem vágtatott volna az ereiben az adrenalin, pokolian fájt volna. Miután újra szabad volt, megpróbálta felmérni, mire lesz képes az elkövetkező percekben. Úgy érezte, nem tört el semmije, csak a feje fájt nagyon. Odaosont az ajtóhoz és kilesett a kulcslyukon. Négy fickót látott, akik részegen beszélgettek, az ötödik pedig a kijáratot őrizte. Fegyverük nem volt, legalábbis lőfegyver nem, kések, kardhoz hasonló dolgok hevertek mellettük. Mr. N. gondolkodás nélkül cselekedett. Egy rongydarabba bugyolálta a kezét, majd megragadta az egyik nagyobb üvegcserepet és kinyitotta az ajtót.

A fickó, amelyik leütötte, már egy ideje gyalog jöhetett, és míg a járművek elterelték a figyelmét, hangtalanul mögé osont, és valami bottal -- talán nem baseball ütő volt -- lecsapta. Amikor magához tért, megkötözve feküdt valami épületben, a feje sajgott. Hányt, de semmi nem lett jobb tőle. Forgott vele a világ, a kötelek vágták a csuklóját. A helyiség, melynek rideg cementpadlóján hevert, nem volt nagy, talán valami iroda lehetett régen. Egy ajtót látott, azon túlról hangok hallatszottak. Lassan emlékezni kezdett. Hidegen lángolt fel benne a gyűlölet. Most nem vadászni akart. De jól jött a gyakrolat.

Hetekig vándorolt, de mindig visszatért a nagyobb városokhoz, ha másért nem, hát vadászni. Voltak persze olyanok, ahol egy teremtett élő lelket nem talált -- és egy, ahol nem hagyott. De egyik sem volt olyan, mint Budapest, mindenhonnan hamar tovább kellett állnia: vagy mert veszélyes lett, vagy mert nem volt már miért maradni. Egy alkalommal, amikor maga mögött hagyta a város külső részén elhagyottan álló bevásárlóközpontokat, ahonnan általában feltöltötte a készleteit, egyszer csak motorzúgást hallott maga mögül. Nem tudta, örüljön-e a lehetséges új játéknak, vagy aggassza a dolog, hiszen cudarul megváltoztak az emberek, mióta a baj kitört. És nem épp előnyükre -- gondolta vigyorogva. Ígyhát várakozó álláspontra helyezkedett, és lehúzódva az útról figyelte, kik ezek és merre mennek. Életének egyik legrosszabb döntése volt.

Végül persze el kellett hagynia a várost. Nehezen szánta rá magát, de nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb meghal, ha Budapesten marad. Sajnálta, mert ha nem is sokan, de elegen maradtak életben ahhoz, hogy kedvét lelje a vadászatban. De végül azzal győzte meg magát, hogy valójában így túl könnyű. Mind retteg, egyik napról a másikra él. Bár igaz, hogy néhányuk éppen emiatt keménynek bizonyult... Mindegy, menni kellett. De megadta a módját, gondosan előkészített mindent: fegyvereket, élelmet, járművet. A holtaktól nem félt, úgy érezte, nem eshet bántódása: ő volt az úr az új világban. Hogy hova megy, azt nem találta ki. Észak felé indul, kerüli a nagyvárosokat, legalábbis amíg nem lesz muszáj vadásznia. Az lenne a legjobb, ha valahol egy nagyobb településhez közel tudna tanyát verni. És akkor csak be kéne ugrania elintézni a dolgát, mint egy normális embernek egy normális világban. Mr N. lelkesen tervezte a dolgokat.

Persze nem volt mindig ilyen egyszerű. Volt egy rohadék, akit vagy két héten keresztül kellett figyelnie, mire a mindennapi rutinból előtűnt valamiféle gyengeség. Élvezte ezt is, hiszen olyan volt, mint régen, amikor még normális -- szerinte persze csak simán más -- volt a világ, mint ma. Akkor nem lehetett szabadon, ahogy jól esett csinálni a dolgokat, és ennek a fickónak a biztonságra törekvése visszahozta a vadászat igazi izgalmát. És végül persze győzött, és bizony kiélvezte a győzelem minden pillanatát. Ilyenkor a világ urának érezte magát, sokkal jobban, mint azelőtt. Régen nem örülhetett, nem tombolhatott, hiába volt szinte művészi egy-egy vadászat, utána megint bujkálnia kellett. Az apokalipszis számára az igazi szabadságot hozta el. Ezért volt mindenkire sokkal veszélyesebb, mint szinte bármi, amit az új világ tartogatott.

Mr. N a hálószobában üldögélt, és egy konzervet nyitott ki éppen. Mosolygott, amikor eszébe jutott a pillanat, amint a nő -- aki most a nappaliban fekszik,  még halálában is védelmezve a gyereket -- veszett fúriaként támadt rá, amikor a konyha felé indult. Addig csak ült ott, végignézte, ahogy Mr. N berúgja az ajtót, végigméri őket, bejárja a lakást, próbálja elképzelni a mindennapjaikat. Néha rájuk nézett, élvezte a rettegést a szemükben, és komótosan, némán, mint valami tudós, összeszedegette az illatokat, emlékeket, mindent, ami ezt a két embert jelenthette. Volt apa is, de valahogy meghalt, ami nem csoda manapság, gyászkeretes fényképe az éjjeliszekrényen állt. Amikor úgy érezte, eleget tud, kiment a konyhába, hogy a készleteiket, ha vannak, felmérje. Így dolgozott. A nő ekkor támadt rá. Mr. N leütötte, visszalökte a szobába. Az ütés kicsit nagyra sikeredett, nem így szerette volna, de egye fene... Az ájult nőt késsel, a gyereket fegyverrel intézte el. Nem érzett magában kedvet többre, pedig sokszor, ó de sokszor játszadozott velük. Az emléktől újra elvigyorodott, és evett tovább.

A lépcsőházban büdös volt. Mármint sokkal büdösebb, mint normális körülmények között egy ilyen helyen. Ahol akkor is buzik laktak, meg cigányok, meg öltönyös faszkalapok. Ügyvédek talán. Buzi öltönyös ügyvédek. Koncentrálnia kell, egyszer már majdnem megjárta, amikor ugyanígy belelovalta magát vadászat közben... Megállt, hogy hallgatózzon és közben lehiggadjon. A fény a másodikon gyúlt, de érdemes csöndben maradni, hátha máshol is bújkál még egy-két szerencsétlen. Az lenne csak az igazi, ha többször is vissza tudna jönni ide. Mint valami bányába, úgy járna a kincsekért. Majdnem felnevetett, de azt nem szabad... ettől dühös lett, és most már nem volt a világon semmi, de semmi, ami megmenthette volna a 2/b lakásban hetek óta rettegő szerencsétlen anyát és tízéves kislányát. Mr. N. tértölelő léptekkel indult feléjük, gyorsan, de mégis hangtalanul, mint valami ragadozó.

Persze nehezebb dolga volt, mint előtte. Kinek nem? El kellett kerülnie a holtakat, és rohadt nehéz volt élőket találni. De amikor megtalálta őket, annál nagyobb élvezetet talált a gyilkolásban. Mint valami kutató, aki ritka lepkékre vadászik.

Sötétedés után ment ki, úgy számolt, hogy ha valahonnan fényt lát kiszűrődni, ott lesznek. Egy széles, valaha forgalmas sugárúton haladt. Halkan, mint egy ragadozó, minden neszre ügyelve. Többször mellékutcákba fordult, mert maga előtt valahol gyanús mozgást látott. Az egyik ilyen kerülőnél szerencséje volt. Éppen behúzódott egy kapualjba, hogy átgondolja, merre tovább, amikor szemben vele fény gyúlt egy ablakban, majd pár másodperc múlva egy függöny lebbent, és újra sötétbe borult az utca. Mr. N. elmosolyodott, és elindult a ház felé.

Kevés embernek jött jobban ez az egész, mint Mr. N-nek. Nagyon sok volt a rovásán addigra, és a rendőrség nagyon közel került hozzá, hogy elfogja, de a világvége sok mindent megváltoztat. Amikor először hallotta a hírekben, hogy valami történik, azonnal cselekedett. Több hétre elegendő élelmet halmozott fel, fegyvereit átnézte, és várt. Valamiért biztos volt benne, hogy eljött az ő ideje. Izgatottan olvasta a híreket, és amikor napok-hetek alatt nyilvánvaló lett, hogy ebből nem mászik ki az emberiség, ő pedig nem észlelt magán tüneteket, elindult. Vadászni, ő így hívta.

Szerette, ha Mr. N-nek szólítják. Nem mintha nem lett volna normális neve, de úgy érezte, a Mr. N-t körüllengi valami titokzatos, és különben is, Facebookon meg a többin ez pont elég is volt. Ismerőse nem sok volt, barátja annál kevesebb. Mindenki kerülte, kiskorában mert nem unta el kitépni a tizedik légy szárnyát is, középiskolában mert már nem elégedett meg a legyekkel. Aki nem tudta róla, hogy szabadidejében mit csinál, az is elhúzódott tőle. Főleg a lányok. Azok egyenesen gyűlölték, ő legalábbis így érezte, és ennek megfelelően ő is meggyűlölte a lányokat. És, ami azt illeti, mindenkit. Kamaszkorát úgy élte le, hogy gyűlölt és készült, hogy bosszút álljon. Olvasott, tanult, gyakorolt. 25 éves korára meglepően képzett volt a fegyverek, az anatómia, a verekedés terén. Amikor először próbálta ki élesben, olyan izgatott volt, mintha randira készülne. Egy hajléktalant szemelt ki magának, hetekig követte, aztán egy éjjel egy sötét mellékutcában belekötött és agyonverte. Soha olyan boldog mosollyal nem ült le este a számítógép elé. És még 2 év hátravolt addig, míg igazán el nem jött az ő ideje. Míg a vírus le nem csapott.

Sokan sokféle módon haltak bele. Volak olyanok, akik túráztak valami Isten háta mögötti helyen, és így vészelték át az első hullámot. Az elsőt, amikor már meghaltak annyian, hogy megszűnjön a rend, de még éltek elegen, hogy bajt csináljanak. Mikor ezek visszatértek, megdöbbenni sem volt idejük, mert meghaltak: egy hülyegyerek agyonverte őket egy darab vascsővel, csak mert tetszett neki valami, ami az illető övén függött; vagy elütötte egy autó, amit valami kábítószertől bódult agyú fickó egy sarokkal odébb kötött el. Voltak, akik egyszerűen feladták, és a szájukba vették a fegyvert. Persze nagy részükkel a betegség végzett, válogatás nélkül. Kórházakban, óvodákban, iskolákban, munkahelyeken, utcán. Válogatás nélkül csapott le, órák vagy napok alatt egész városokat írtott ki. Nem volt segítség, az orvos az egyik percben még egy haldokló fölé hajolt, a másikban a fél tüdeje már felmondta a szolgálatot, a harmadikban halott volt. Az ember azt hinné, hogy elért valamit, és a katonaság, a rendőrség, az egész rendszer kitart, válogat és megőrzi a rendet. Nem így történt. Mert nem volt olyan élő ember az egész bolygón, aki ne kapta volna el a betegséget -- vagy ne halt volna meg szinte mindenkije, akit valaha ismert: család, barátok, kollégák. És mert ember volt mind, nem vethetjük a szemükre, hogy elhagyták a posztjukat, magukkal vagy a gyászukkal törődtek. És így végül percek alatt dőlt romba minden.

A csillagok, melyek több millió éve nézik hidegen, rendületlenül, ahogy ezen a véletlen bolygón az élet mindennapos harcát vívja, hol magával, hol az elemekkel, de eddig mindig győztesen kerülve ki a harcból, ezek a csillagok most talán a szokásosnál sűrűbben pulzáltak. Lehet, hogy csak a férfinak tűnt úgy, aki egy domboldalon ülve bámulta az éjszakai égboltot, és melankolikus hangulatában tőlük is együttérzést remélt. Tudta, hogy lassan itt az ideje visszavonulni, de nem volt hozzá kedve. Furcsa módon a Csillagok háborúja jutott eszébe. Ott is hunyorogtak a csillagok. Akkoriban úgy gondolta, az ilyen dolgok miatt jobb, mint bármilyen másik film. Az ilyen apróságok miatt.

Szórakozottan egy kavicsott vett a kezébe, és az előtte lustán hömpölygő folyóba dobta. A loccsanásra a mellette fekvő hatalmas kutya felkapta a fejét. Feszülten nézett körül. A férfi megvakarta a fülét.

-- Nem, ma nem jönnek. Valamiért azt hiszem, ma nem.

Nehézkesen felállt, még egy pillantást vetett az égre, és elindult a mögötte pár száz méterre álló házba. Ideje lefeküdni. Rengeteg dolga van holnap.

A fickót elég szar állapotban találtam. Lassan esteledett, ezek a kis mocskok ilyenkor jönnek elő újabban, és eddig rohadtul nem tudtam rájönni, hogy ezen kívül milyen rendszer van, meg van-e egyáltalán... Néha állandóan fel-le kószálnak, néha hetekig egy darabot se látok. Szóval, ott feküdt előttem a faszi, a lábából jó nagy darabok hiányoztak, meg máshol is beleharaptak, de úgy láttam, ha -- sok -- szerencséje van, még életben is maradhat. Ha valami  régi kuka filmben lennénk, most kéne fejbe lőnöm, nehogy átharapja a torkomat, de már régen tudom, hogy nem így működik. Ha túléled a támadást, túlélted, és nem fogsz holnap élőholtként előtántorogni a szobából, hogy beszarasd a nézőt. Lehet, hogy meg kéne mentenem a gyereket? Még jól jöhet.

Azt hiszem, ekkor kezdtem levetkőzni mindazt, amit civilizáltságnak hívhatunk talán. Viszont amit tanítottak a túlélésről, nem felejtettem el. A Kölyök, Johan, a gyerek... halványultak, és ez az érzés is csak egy ideig volt rossz. Megkönnyíti a mindennapjaimat, ha nem azon rágódok, hogy hogy lehetett volna másképp. Ez van, végül is több milliárdhoz képest mit számít ez a 3-4? Lassan eljutottam arra a szintre, amikor mindenre, ami körülvesz, eszközként kezdtem gondolni. Igen, az emberekre is. Gyakorlati hasznukat kezdtem latolgatni, és mi tagadás, volt nekik. Tudhatnak olyat, amit én nem. Őrizhetik a dolgokat, amikor más dolog van. Mondhatni az önzés volt az egyetlen, ami miatt életben hagytam a faszit.

Nagyon ritkán láttam embereket, de kerültem őket messziről. Öltem a mocskokat, gyűjtötem a cuccokat, amikkel túlélhetek, 3-4 napnál tovább egy helyen nem maradtam. Dél felé indultam, aztán a tengernél megálltam és visszafordultam. Maradt még itt elég mocsok. Takarítani kell.

Könnyebb. Nem kell gondolkodni azóta. Ösztönösen cselekszem, nem maradok egy helyben sokat, figyelem a mocskokat, és minden alkalmat megragadok, hogy pusztítsam őket. Tudom, hogy nem számít, de nekem jól esik. Hol messziről, puskával, hol csapdával és tűzzel, valami megoldás mindig akad. Ez tölti ki a napjaimat. Szarok minden másra. Dögöljetek meg.

Egy nap nem találtunk helyet, ahol meghúzhattuk volna magunkat éjszakára. Országúton bolyongtunk, nem tudtam, hova menjünk, mit csináljunk. Nem lehetett tervezni, nem volt egy cél, ami felé érdemes lett volna... Az autóban aludtunk. Elhatároztam, ha megint kérdez valamit -- bármit -- őszinte leszek, megpróbálom elmondani neki, mi ez az egész. Közben hátha én is rájövök. De nem került rá sor. Nagy nehezen elaludtam. A gyerek hátul feküdt. Arra riadtam, hogy szinte berobban a hátsó ablak üvege. Kezek nyúltak be rajta. Hiába üvöltöttem, hogy vigyázz. Hogy mássz előre. Igazából nem volt esélye. Másodpercek alatt rántották ki. Hörögtek, üvöltöttek, nyögtek. Eltűnt a szemem elől, és csak a kiáltását hallottam, aztán azt se, csak a szörcsögést, a gurgulázást. Vége volt, és én még megmozdulni se tudtam. Beindítottam a motort, és elhajtottam. Elmúlt valami, most múlt el. Nem akkor, mikor mindenki meghalt vagy élőholt lett körülöttem. Hanem most, amikor az utolsót is elvették tőlem. Szarok rá, mi lesz. Életben maradok, mert ez az egy, amihez értek. Kedvem nincs hozzá, de a másik megoldás sose menne. Ilyen egyszerű. Johan, a Kölyök... ha lett volna miért -- és egy darabig volt is --, meg tudtam volna emészteni, hogy meghaltak. De ez a gyerek sok volt. Nem maradt semmi, ami miatt érdemes lett volna gondolkozni.

Vodkát iszom, mert néha majdnem ember vagyok újra, és olyankor fáj, sokkal jobban, mint el tudnám mondani. Szeretkezz, ne háborúzz? Valamikor talán hittem, hogy értem. De ma már más a jelszó. Ne szeress. Ezt tanították meg az élőholtak.

Vodkát iszom. Sokat, nem tudom, hányadik pohárral. És soha többet nem akarok élő embert látni. Mert végül meghal úgyis. Jobb egyedül. Akkor legalább csak egy élet múlik rajtam. És ha elbaszom, hát elbaszom.

A motelből korán továbbálltunk, messze nem volt a megfelelő búvóhely. Bár ami azt illeti, lehet, hogy nem is létezik ilyen. Dél felé haladtunk, és közben lázasan gondolkodtam, hova, hogy... Időnként, ha biztonságosan tűnt, az út széli roncsokból üzemanyagot szereztem, tanyákról, boltokból élelmet, és mentünk. A gyerek néha kérdezte, hova megyünk, ilyenkor valami hülyeséget mondtam, és szégyelltem magam, hogy azt hiszem, nem nőtt még fel.

Valami motelba mentünk először. Csöndes volt, a közelben nem kószáltak. Elsötétítettem mindent. A gyerek elé tettem egy tál ételt. Csöndben enni kezdett.
-- Mi mikor halunk meg? -- kérdezte. Szinte vártam, hogy még hozzátegye: végre. Mit válaszoljak?
-- Megnehezítjük nekik -- próbáltam mosolyogni. Nem hiszem, hogy túl őszintére sikerült.
-- Engem is lelősz majd, ugye? -- Szinte kérte. Jézusom. Kinéztem az utcára. Sötét volt, reménytelen.
-- Egyél most -- mondtam, és utáltam magamat, mert nem tudtam megmondani neki, hogy igen, ha minden remény el is veszett ebben a kurva világban, egy dologban bízhat: nem hagyom, hogy megtörténjen vele is. Végül elaludt, és az Aliens és Newt jutott eszembe. Meg a harmadik rész, aminek az elején rögtön meg is hal.
 

Elmenekültünk. Az úton lejjebb már csak elvétve kószáltak. Nem gondoltam semmire, csak az utat figyeltem, és közben próbáltam kitalálni, hova is menjünk. A gyerek csöndben ült, elképzelni sem mertem, mi lesz vele. Ehhez nem volt képesítésem. Csak azt tudtam, hogy megpróbálok vigyázni rá. Ennél többet nem tehetek. Nem volt jobb ötletem, a városba hajtottam.

Persze a dolgoknak ritkán van szép végük, mióta valami szar vírus az emberiség nagy részéből zabáló, két lábon járó hullát csinált. Ma sem tudom, én hibáztam-e. Pár szár méter után feltűnt előttünk a kanyar, és valamiért azt gondoltam, onnan könnyebb lesz. És talán túl gyorsan mentem, talán csak balszerencse volt. De egyszer csak megcsúszott az autó, alig érezhetően. A Kölyök lezuhant, éppen egy csapat mocsok közé. Nem tudom, mikor lett ez a fiú olyan, amilyen, de ha van közöm hozzá, büszke is lehetnék. Gondolkodás nélkül lelőtte mindet a közelében, majd felállt, és elindult az autó előtt. Intett, hogy menjünk utána. Eltűnt előttünk a kanyarban. Lövések zaja hallatszott. Mi is odaértünk. Egy jó 30 méteres sávban, mint valami sporteseményre igyekvő tömeg, holtak voltak az úton. Utánuk a szabadság, elfogytak, vagy a fene tudja. De ezeken keresztüljutni... A Kölyök eksztázisban volt, lőtt, töltött, lőtt. Nem tudom, mennyi lőszert vitt magával, de biztos, hogy lassan elfogy. Kihajoltam az ablakon, és kiáltottam neki, hogy szálljon be. De nem hallott, vagy nem akart hallani, csak vágta a rendet köztük, egyetlen lőszere sem veszett kárba.
-- Kölyök! Szállj be, gyere, innen már megcisnáljuk! -- Hátrafordult.
-- Nem fog menni. Vigyázz a gyerekre -- mondta, vagy csak képzeltem, hogy mondta? Ekkor fogyott el a lőszere. A puskával kezdett csapkodni, aztán előhúzott valamit az övéből, kisbaltát, nagy kést, nem tudtam megállapítani. És ütötte-vágta őket, nem volt kegyelem, kettesével-hármasával hullottak, úgy harcolt, mint valami megszállott. És közben megnyitotta a rést, én pedig mentem utána, néha lőttem is, de féltettem a Kölyköt.
Persze végül én lőttem le. Nem győzhetett, túl sokan voltak. Már majdnem kijutottunk, a Kölyök már mögöttünk volt, és én a szívem mélyén már tudtam, hogy nem jön vissza, de még próbálkoztam. Kiáltottam neki újra és újra, és amikor úgy tűnt, végre meghallota az agyát elborító ködön át, és felém fordult, az egyik mocsok odakúszott, és beleharapott, aztán lerántotta, és már rajta is voltak. Nem érdekelt, túlélem-e, de erre szakítottam időt: kiszálltam, két mocskot leterítettem, majd gondosan céloztam, és vártam, hogy felbukkanjon a Kölyök a felhőben. Amikor a feje bekerült a célkeresztbe, meghúztam a ravaszt.
 

20-nál többel nem tudtam menni. Szerettem volna elütni, széttrancsírozni az összes mocskot, de igazából jó, ha fére tudtam egyet-egyet taszigálni a kocsi orrával. De nem fogytak, elölről, oldalról csapkodták az autót, és üvöltöttek.
-- Ez így nem fog menni -- mondta a Kölyök. A zsebébe tömött egy jó marék patront, és mielőtt bármit mondthattam volna, kinyitotta az ajtót és lőtt. 4-5 mocskot rögtön leterített, a kis megtisztult részre kiszállt, felugrott a motorházra, onnan a tetőre, és lőni kezdett. Minden lövéssel pár méternyi helyet tisztított meg előttünk. Most már tudtam volna gyorsabban is menni, de vigyáznom kellett, le ne essen a Kölyök. Kínkeserves haladás volt.
 

-- Hát, nincs mit tenni... Lássuk -- mondtam. Elindultunk. A mocskok rögtön felénk indultak, minden irányból. A nagy hó miatt lassan haladtunk, de szerencsére őket is akadályozta, sokuk néhol derékig süppedt. Erről eszembe jutott, hogy hányan indulhattak ide, és abból milyen kevés érkezhetett meg. De az autó legalább jól szerepelt. Néhol úgy tűnt, elakadunk, de valahogy csak kivergődtünk. Lassan elértük a telep végét. Utunk innen az erdőn vezetett keresztül, alig két sávos út, mellette közvetlenül a fák. És az úton tömött sorokban, ezrével jöttek.

-- Most mintha ritkulnának -- mondta később. Elhúztam a függönyt, és valóban úgy tűnt, meg lehet csinálni. Kinyitottuk az ajtót. A legközelebbi mocsok alig 20 méterre volt tőlünk. Levettem a cipőmet, hogy minél hangtalanabbul tudjak az autóhoz menni. Két fordulóval kivittük a zsákokat, amikbe a legfontosabb holmit pakoltuk. Utána felébresztettem a gyereket, és ahogy volt, takaróba burkolva őt is kivittem. Egyre többen lettek. Úgy tűnt, még nem kaptak szagot, vagy hangot, mert nem indultal el felénk. Az útra néztem, amerre mennünk kell. Hemzsegett a holtaktól.

-- Ez így nem fog menni. Előbb-utóbb ránk törnek. -- A Kölyök bólintott. A gyerek aludt a szobában, ahogy csak a gyerekek tudnak.
-- Mennünk kell, még ma éjjel. Összehordunk mindent az ajtóba, ami kellhet, és ha kicsit szellősebb lesz egyszer odakint, megyünk. Van jobb terved?
-- Nincs.
-- Akkor ezt fogjuk csinálni -- mondtam, és egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy jó ez a terv. De muszáj volt valamit tenni, mert itt legföljebb napok kérdése, hogy végeznek velünk. Ha nem lettem volna ennyire elfoglalva a gondolataimmal, az érzéssel, hogy rajtam múlik, mi lesz, talán észrevettem volna a Kölyök komor tekintetét, a végzetes elhatározást a szemében, hogy ez egyszer ő lesz, akin megfordul a sorsunk. De nem vettem észre.

Egész nap nem történt semmi, csak egyre többen lettek, délutánra már olyan volt odakint, mintha valami szabadtéri koncertre gyülekeznének az emberek. Nem tudom, miért nem támadtak ránk. Régebben láttam olyat, hogy az utcán aránylag békésen csoszogó mocskok egyszercsak felkapták a fejüket, és egyszerre rohantak meg egy házat, ami látszólag némán, elhagyatottan állt. És előbb-utóbb bejutottak. És akkor jött a kiáltozás, aztán a néma csend. És elkezdtek kiszállingózni a házból. Az újonc általában órákkal később jött ki. Aki annyit hibázhatott, hogy levert valamit a polcról.

De most minket békén hagytak egyelőre. Persze, mi egyelőre nem is vertünk le semmit.

Mire a házhoz értünk, a Kölyök is észrevette a mocskokat. A függönyöket megigazította, hangtalanul kitárta az ajtót, és kezében a fegyverrel várt minket. Az alakok egyelőre, úgy tűnt, céltalanul kódorognak, a legközelebbi is vagy 100 méterre volt. Az autót megint közvetlenül a bejárat elé állítottam. Hangalanul beosontunk, bezártuk az ajtót, és figyeltünk. Azt hiszem, az állatok se szeretik őket, mert olyan némaság öntötte el a tájat, hogy egy-egy hörgés, nyögés egészen közelről hallatszott. A gyerek ugyanolyan szótlanul ült a konyhaszéken, mint az autóban. A Kölyök kérdő tekintetet vetett rám. Megráztam a fejem. Szerencsére megértette, nem kellett elmesélnem neki, hogyan haltak meg.