Egy nap néztem, ahogy Haver eszik, odakintről varjúkárogás szállt le az égből, nekem pedig az jutott eszembe, hogy úgy néz ki, ez az egész elsősorban tényleg csak az embert érinti, az állatok meg a növények simán átvészelték. Persze nem mind, de tömegesen csak az ember halt meg. És ahogy több hét vagy talán hónap után itt az erdőben már kezdtem levetni magamról az urbánus embert, és együtt lélegeztem az erdővel, folyóval, nem tudtam másra gondolni, mint hogy ez így normális. Hogy ennek így kellett lennie, a természet vadhajtása vagyunk – voltunk? Nem volt ez a gondolat megnyugtató vagy a megvilágosodásszerű. Egyszerűen békésebb napokon, amikor más dolgom se volt, mint gondolkodni, mindig erre jutottam. Aztán arra, hogy azért mégiscsak kéne valami társaság, neadjisten társ... Aztán a havat néztem, a hőmérőt – -20-at mutatott ma is – és jó volt a gondolat, hogy majd... még nem érdemes visszamerészkednem az ember építette, ma olyan de olyan szánalmas nagyvárosokba, mert itt és most mindenem megvan, ami a túléléshez kell, most nem kalandozhatok, mert ilyen hidegben elég egy éjszaka odaint ahhoz, hogy vége legyen ennek az egésznek. De valahol a szívem mélyén elkezdtem unatkozni, de ez a gondolat olyan szentségtörőnek tűnt, hogy sokáig nem voltam hajlandó szembenézni vele. Pedig végül nem a veszély – abból is jött bőven –, nem a félelem – állandó társam –, hanem az új iránti vágy, az ismeretlen vonzása és az unalom taszítása volt az, ami kivetett erdei magányomból. De most még hideg van, nagyon.
