Aznap, amikor először merészkedtünk ki a házból – a lábam meglepően gyorsan gyógyult, úgy látszik nagyon rosszul lövök –, egyik kezemben a pisztollyal, másikban elmaradhatatlan botommal, elég nehezen haladtam előre. De már napok óta nem indítottam be a kocsit, talán egy hét is eltelt, és hirtelen mindennél fontosabbnak tűnt. Boldogan vigyorogva hallgattam a motor duruzsolását, amikor valami elvillant a szemem előtt, és ez jeges rémülettel töltött el. Valaki, nagyon úgy láttam, bement a házba. Egyszerűen besétált. Nem láttam, férfi volt-e vagy nő, sőt még azt sem, normális ember vagy micsoda... úristen, hiszen egy rohadt mókus is lehet. Én meg itt ülök kint, testi mivoltomban a legkevésbé sem fenyegetően. Bár van fegyverem, rohadtul félni kezdtem, mondhatni régi ismerősként üdvözöltem a rettegést. Haverra néztem, úgy tett, mint aki nem vett észre semmit, és lehet, hogy így is volt. Azt az okos tervet eszeltem ki, hogy megvárom, míg kijön a betolakodóm, és ha rosszakaró, elütöm. Hangozzék bármilyen primitíven vagy viccesen, tényleg a legjobb megoldásnak tűnt.
