Autóban ültem, amikor először láttam jelét annak, hogy valami baj van, valami baj lesz. Általában nem hiszek a természetfelettiben, de az a nap olyan baljósan indult, a világ egész színe megváltozott, a felhők fenyegetőn tornyosultak a nyári égbolton, az emberek mogorván, türelmetlenül siettek dolgukra, én pedig egyedül éreztem magam, annyira, mint majd később, minden nap... Társaságra volt szükségem. Nem tudtam, kit keressek fel, barátot, családot, szerelmet? Nem volt kedvem egyikhez sem, végül persze a nő győzött, mert ha más nem, hát a szex legalább eltereli majd a gondolataimat. De nem volt szex, ehelyett betegség volt, láz, fájdalom – és két nappal később halál, de addigra meghaltak ezrek, tízezrek, én meg csak álltam, és nem tudtam, hogyan temessem el azokat az embereket, akiket ismertem, azon pörgött az agyam állandóan, amíg dolgoztam, hogy milyen sorrendet válasszak, kit tegyek először a sírba, ez valahogy nagyon fontosnak tűnt. És a vicc az, hogy nem emlékszem, hogy döntöttem, azt sem tudom, mennyi idő telt el, valahol az apám és a kutyám halála környékén elvesztettem a fonalat és csak csináltam, amiről azt hittem, a dolgom. Nem beszéltem senkivel – akkor még éltek néhányan, akik szintén temettek és sirattak –, senki nem beszélt, csak némán hordozták a halottakat, ki elásni, ki máglyára, és esett az eső.
