Nem sok állatot láttam, néha elzörgött mellettem valami, meg varjak károgtak odafent, de semmi puskavégre valót nem láttam. Kezdtem érezni, hogy nem a les megépítése, hanem a vadászat ilyen-olyan trükkjeinek, meg egyáltalán, mikéntjének az elsajátítása lenne az első feladat. Nem érdekelt, alkotni akartam, úgyhogy nem tettem le az építkezésről. Viszont a hó rettenetesen elkezdett esni, de úgy gondoltam, a nyomaimon hamar visszatalálok a házba. Tévedtem. Körülbelül egy óra alatt teljesen ellepett mindent a hó, én pedig mélyen bent az erdőben kószáltam. Hirtelen besötétedett. Benyúltam a táskámba az elemlámpáért, hogy elinduljunk visszafelé – és a jeges rémület ekkor szroította össze a torkomat már szinte napok vagy tán hetek óta először. Nem hoztam a lámpát. A zajok körülöttem, úgy tűnt egyszerre, felerősödnek. Nem voltam egyedül, de fogalmam sem volt, mi kószál a közelben. Átkoztam magam az ostobaságomért, a felelőtlenségemért. Ilyenkor persze nem az jut az ember eszébe, ami az unalmasabb, de biztonságos percekben néha, hogy jobb lenne ha valahogyan vége lenne az egésznek. Nem, ilyenkor élni akar.
