Aftershock

Egy  nap egy csomó piát hoztam egy boltból, még mindig nem ürültek ki a készletek teljesen, pedig számításaim szerint 4-5 hónap is eltelhetett, mióta kitört a vész. Úgy látszik, nem sok vevő akadt. Volt egy ház, amiben már több éjszakát eltöltöttem, a városon kívül volt, elég szellős környéken, pár száz méteres körzetben nem volt másik épület. Valami gazdag fazoné lehetett, volt benne minden, 3 szinten. Alig 1-2 hullát kellett kitakarítani, az egyiknél még kulcsot is találtam a bejárati ajtóhoz, ami érkezésemkor nyitva volt, úgyhogy ettől kezdve zárni tudtam a nagy kazettás ajtót. Tudtam, a szívem mélyén tudtam, hogy nem vagyok biztonságban, hogy hiába zárom az ajtót, a fény látszik, hogy bárki és bármikor rám törhet, hogy jobb volna elmenni valahova, ahol nem vagyok szem előtt. De inkább leültem a fotelba, takarót pakoltam magam köré, valami könyvet vettem elő, és elkezdtem nyakalni a viszkit. És emlékezni próbáltam. Az anyám arcára, az apám hangjára, a kedvesem testére, a viccre, amit legutóbb hallottam. Beszélgetni kezdtem, próbáltam a partner hangján válaszolni magamnak, és amikor egy-egy jobban sikerült mondat elhagyta a számat, sírtam és ittam tovább. De valahol mélyen ezen az estén mozdult meg újra bennem a csakazértis, és azt mondtam magamnak -- a nagymamámmal beszélgettem éppen --, hogy nincs jogom eldobni azt, ami a Földön élő 6 milliárd emberből tapasztalataim szerint jó, ha pár száznak megadatott. Vagy mittudomén, hánynak, de túl soknak, a jelek szerint, nem. Eddigre már teljesen részeg voltam, ájulásszerű álomba merültem. Haver arréb húzódott, azt még láttam, és ez fájt, de nem érdekelt, aznap este még nem.