Aftershock

Amikor kiléptem az ajtón, valami természetellenes zúgást hallottam. Először azt hittem, csak a szél. A gyereket nem találtam a kocsiban. Gyalog indult el, érezte, tudta, mi történt, lassan lépkedett a hóban. Beugrottam az autóba és utána eredtem. Megálltam mellette, kiszálltam, és betettem a kocsiba. Nem szólt semmit, nem sírt, csak bölcs arcával nézett maga elé. Olyan tekintettel, amely többet látott már, mint amennyit kellett volna. A másik ház felé vettem az irányt. Megszokásból a visszapillamtóba néztem. És megláttam a mozgó alakokat, amint a sápadt fényben végtagjaikat vonszolva lassan, de kérlelhetetlenül jönnek. Hát végül csak ideértek.

Kezében egy kést szorongatott, és amikor szólni akartam neki, hogy ideje indulnunk, rám nézett, elmosolyodott, és a torkába döfte a kést. Halk, fuldokló kiáltást hallottam, majd ráborult férje tetemére. Nem léptem oda hozzá, nem akartam neki segíteni. Elegem volt mindenből és mindenkiből, gyűlöltem ezt a nőt ebben a pillanatban, és csak azt bántam, hogy ilyen könnyen ússza meg. Behajtottam magam mögött az ajtót és kimentem a gyerekhez. Meg kell adni, hogy van dramaturgiai érzékük a holtaknak is, mert valamiért ezt a pillanatot választották arra, hogy ezrével törjenek ránk.

Amikor beléptem a szobába, a nő Johan teteme fölött állt, mint egy szobor, merev arccal nézett le rá. Búcsúzkodott, de nem fogtam fel időben, hogy nemcsak a férjétől. Az egész élettől. És mindent, ami történt, megértek vagy elfogadok, de ezt az egyet nem tudtam azóta sem megbocsátani: hogy egyedül hagyta a gyerekét -- vagy ha úgy tetszik, a nyakamon.

És ez volt az a pillanat, amikor minden elromlott, amikor a kötültekintően, tőlem telhető alapossággal, vigyázva felépített világunk összedőlt. Az ezt követő események már csak részletek, érdekes, de elhanyagolható részletek láncolata, melynek végén ott álltam újra, egyedül.

Johan kezét valahogyan lefejtettem a nyakamról és ellöktem magam az ágytól. Kiugrottam az ajtón. A nő és a gyerek rémülten néztek rám. De a nő tekintetében már ott vibrált a pánik, az a fajta elemi pánik, ami ritkán vezet jóra. De lőször Johannal kellett foglalkoznom. Az ajtót ütötte és hörgött. Felvettem az asztalról a pisztolyomat, visszamentem, és kétszer főbe lőttem.
-- Menjünk inenn -- mondtam nekik. A gyerek sírt, de bólintott. A nő nem mozdult, csak bámult maga elé. Összeszedtünk egy pár holmit, kivittük a kocsiba.
-- Maradj itt, hozom a mamádat -- mondtam a gyereknek, és visszamentem. De a nő nem volt sehol. A hálóra sandítottam, ahol Johan hevert. Az ajtó félig nyitva volt.

A reggel ugyanott talált minket. A gyerek elaludt, az asszony szinte tébolyult tekintettel nézett maga elé, én pedig tudtam, hogy be kell nyitnom a szobába, és valósággá kell tennem, amit mindannyian tudunk. Felkeltem az asztaltól, odaléptem az ajtóhoz. Rátettem a kezemet a kilincsre, mély levegőt vettem, és benyitottam. Sötét volt odabent, meglepően sötét. A betegség és talán a halál szaga fojtogatóvá tette a levegőt. Az ágyra néztem, ahol Johan feküdt. Fájó, harcos, szánalmas grimaszba torzult az arca, amikor meghalt. Odaléptem hozzá, miközben azon gondolkodtam, hogy el lehet-e rendezni egy ember arcvonásait, miután meghalt. A szeme nyitva volt, de homályos. A bőre sápadt, csonkjából vér és genny szivárgott. Ráborítottam a takarót, és leültem egy székre, hogy átgondoljam, hogyan tovább. Furcsán megnyugtatott, hogy tudtam, valóban meghalt. Aztán arra gondoltam, hogy meg kellene bizonyosodni róla, tudományos alapossággal is. Felálltam, odaléptem a tetemhez. Az ablakot megzörgette a szél. Felhajtottam a lepedőt, és odanyúltam Johan nyakához, miközben a tekintetem megint a csonkra tévedt. Miért vérzik még mindig? Mikor halhatott meg? Miért nem hideg a bőre? A sok kérdésre valami félelmetes válasz kezdett kialakulni bennem, éppen felszínre tört volna, mikor Johan két kezével odakapott a karomhoz, és olyan erővel szorította meg, hogy azt hittem, eltöri. Torkából értelmetlen, túlvilági hörgés tört elő. Ekkorra tudtam az igazságot, ami rosszabb volt, mint ha valóban meghalt volna.

A nappaliban ültünk, lassan besötétedett, de senkit nem zavart. Tudtuk, hogy Johan haldoklik odabent, és hogy semmit nem tehetünk érte. A gyógyszerek nem hatottak, és már nem tudtam, mit tehetnék. Igazából vártam, hogy meghaljon. A gyerek és a nő nem szóltak, csak ültek, és fogták egymás kezét. Én a tó felett lassan lemenő napot néztem. Ahol az egyik pillanatban még fény volt és talán élet, a következőben már csak árnyak és bizonytalanság, hogy lesz-e holnap. Gyönyörű, hideg és reménytelen naplemente volt ez, és éreztem, hogy most elmúlik valami, és soha nem lesz már ugyanilyen. Nem bírtam elvenni a szememet a kis fénysugárról, ami egy ideig, úgy tűnt, nem adja meg magát a természet törvényeinek, és velünk marad egész éjjel. De persze csodák nincsenek, és amikor ellobbant, tudtam, biztosan tudtam, hogy Johan is meghalt.

Kicsit úgy éreztem, nem egészen az elképzeléseimnek megfelelően alakulnak a dolgok. Átrohantam Johan szobájába. A takarót lerúgta magáról, sütött a forróságtól, és mintha valakivel viaskodna álmában, úgy hadonászott. Lábának csonkját felszaggatta, lepedője csupa vér, szemében őrült tűz lángolt. És borzasztó erős volt, én legalábbis úgy éreztem, ahogy megpróbáltam lefogni. Az ajtóban addigra megjelent a család is. Először arra gondoltam, valami nyugtatót kéne beadni neki. Emlékeztem rá, hogy van a táskában, de mire megtalálom... Egyszerűbb megoldást válsztottam.
-- Vigye innen a gyereket! -- kiáltottam az asszonyra. Amikor hallottam, hogy becsukódik mögöttem az ajtó, leütöttem Johant. Utána visszafektettem az ágyba, és nekiláttam megvizsgálni. Nagyon vérzett, nagyon lázas volt -- és nagyon haldoklott.
 

Sötét van a nappaliban. A konyha beugrójában egy alak áll, nekem háttal. Nem mozdul, csak előre-hátra dülöngél. A kezében megcsillan valami. Késnek látom. Hangot nem ad ki, csak ez a monoton dülöngélés. Az ajtóra nézek. Zárva... Két gyors lépéssel odaugrok, és lefogom, éppen, mikor az újabb vágást ejtené a karján. A vér halkan csepeg a padlóra, az asszony szemében értetlenség. Amikor észerveszi a kezében a kést, ijedten eldobja. A sebei nem mélyek. És, ahogy ki tudom venni, a hegekből is van már pár régebbi. A fiú nem ébredt fel, úgy néz ki. Belököm a nőt a szobámba. Egy lepedőt szétszaggatok, bekötözöm vele a karját. Nem szól, bizonytalan léptekkel visszaindul a szobájába.
-- Várjon, ez így nem lesz jó -- szólok utána suttogva. A hátizsákomból előszedek valamit, aminek hosszú ujja van. -- Ezt vegye fel. Nem kell, hogy... -- Bólint, és eltűnik. Fáradtan ülök le az ágyra, hogy összeszedjem magam. Ekkor hallom meg a kiáltozást Johan szobájából.

Éjszaka. Odakint halkan, de folyamatosan zúg a szél. Idebent hűvös van, be kell fűtenem. Kinézek az ablakon. Üres. Nem jár egy görnyedt hátú alak sem odakint, végtagjait furán vonszolva. Nyugalom van. Ilyenkor mindig eszembe jut, milyen jó lett volna itt, még azelőtt... De mi ébresztett fel? Fülelek. Valami hallatszik kintről, a nappaliból. Lépések. Furák, csoszogók. Érzem, ahogy megfeszülök, ahogy minden lelassul, és -- a kiképzésnek hála -- tárgyilagosan elkezdem felmérni a környezetet. Mellettem egy puska és egy kés. Ha valami mocsok kószál odakinn, nem lőhetek, mert akár többen is lehetnek azóta a környéken. Felveszem a kést. A másodperc tört része alatt tudom, hol kell fogni, ha dobni akarom. Odakint csönd van. Lassan az ajtóhoz osonok, és fülelek. Megint a lépések. A konyhában van, bárki is az. Kihúzza a fiókot. Csörömpölés. Most! Feltépem az ajtót, és kilépek a szobába.

Az első nap bizakodó voltam, bár inkább nem mondtam el a családnak. Johan láza nem szökött fel újra, a sebéből rendszeresen szívtuk a cuccot. Úgy éreztem, kézben tartom a dolgokat. Nem tévedhettem volna nagyobbat. A Kölyök visszament a mi házunkba, csak késő délután jött vissza, ételt hozott. Amennyire lehetett, kitett magáért: többféle konzervet összekotyvasztott, száraz kenyeret is talált még. Sajnos, mióta Johan nem volt formában, megint alig volt kenyerünk. 1-2 órát maradt a Kölyök, aztán, amikor egy kicsit alábbhagyott a havazás, elment. Az asszony kisírt szemmel, idegesen, a kiborulás határán kóválygott a házban, de a gyerek meglepett. Csöndesen ült az asztalnál, néha beszélt is, néha bement az apjához. Erős kölyök volt. De az asszony nem tetszett, néha annyira messze járt, hogy talán azt sem tudta, hol van. És ha valami jó helyre vonult volna vissza ilyenkor, még örültem is volna. De van-e egy ilyen világ minden borzalmát, meg még többet is átélt léleknek olyan zuga, ahol béke van? Tekintetéből világosan kiolvastam a választ: nincs. Egy idő után azon kaptam magam, hogy nem szívesen hagyom egyedül a gyerekkel.

Nagyon nehezen haladtunk, legalább fél óra volt, mire izzadtan, lihegve megérkeztünk. És akkor jött az ásás. Vagy húsz percig hánytuk a havat, hogy legalább az ajtó előtt egy pár négyzetméteres hely legyen, meg valami lépcsőfélét is vágtunk bele, hogy ha eláll végre, akkor lehessen közlekedni. Végül bekopogtunk. A nő nyitott ajtót, elkínzott tekintetén rögtön láttam, hogy valami baj van.
-- Johan? -- kérdeztem. Bólintott.
A fickó legalább három takaró alatt feküdt és vacogott. Nem volt magánál, a láza 39 alá egy ideje nem ment. Úgy látszik, egyik antibiotikum se hat. Meg fog halni, ebben nagyjából már akkor biztos voltam, amikor megláttam a nő arcát. Megvizsgáltam a csonkot. Vörös volt, duzzadt. Belevágtam a késemmel. Gennyes, büdös lé kezdett belőle szivárogni. Tudtam, hogy körülbelül eddig tartott a tudományom. De a lázát megpróbálhatjuk lenyomni. Hideg víz van elég. Egy vödör havat felolvasztottam, egy lepedőt átáztattam a jeges vízzel, és belecsavartam a szerencsétlent. Utána amennyire bírtam, kinyomkodtam a gennyet a sebéből, és akkor eszembe jutott valami.
-- Kölyök! Menj vissza a házba, és hozd át azt a hátizsákot, amiben az orvosi cuccok vannak.
Ezúttal gyorsabban megjárta az utat. A táskából egy katétert húztam elő, és beledugtam a csonkon vágott lyukba. Johan félájultan is felnyögött a fájdalomtól. Egy fecskendővel elkezdtem kiszívni az összegyűlt folyadékot. Jött rendesen. Amikor már eleget kínoztam, két öltésel odavartam a sebhez a katétert.
-- Nem tudom, ez segít-e, de napjában többször megpróbáljuk kiszívni -- mondtam az asszonynak, miközben a gyógyszerkészleteket mértem fel. "Siess, öreg, mert egy hét múlva elfogy az összes antibiotikum. Aszpirinnel meg nem sokra mész." Félrehívtam a Kölyköt.
-- Azt hiszem, egyikünknek mindig itt kell lennie. Én kezdek. Te menj vissza. Ha bármi baj van, nem akarom, hogy mindannyian ebben a házban legyünk.

Igazam lett. Voltak olyan napok, amikor nemhogy a telepet, de a házat sem tudtuk elhagyni. Szakadt a hó este és reggel, mínusz 20 fok alá is esett a hőmérséklet. Ha éppen nem zuhogott, megpróbáltuk elhányni, de sok teteje nem volt: néhány óra múlva megint mindent ugyanúgy elborított a hó. Leszámítva a bezártság és kiszolgáltatottság érzését, végül is úgy gondoltam, hogy egy darabig biztosan kibírjuk, a sok mocsok meg talán beledöglik, már ha ennek a szónak egyáltalán van értelme velük kapcsolatban. Egy reggel, mikor felébredtem, azt hittem, még csak hajnal van, olyan sötét volt. A Kölyök szobájából nem hallottam semmi neszt. Ki akartam nézni az ablakon -- minden reggel, sőt igazság szerint minden ébredés után ez volt az első dolgom, és mindig arra számítottam, hogy a halottak százával özönlik el a telepet --, és akkor jöttem rá, hogy azért van sötét, mert tele van hóval az ablak. Rossz érzés fogott el. Nem tudom, mi van odakint. Halkan leakasztottam a puskát, megtöltöttem, és kinyitottam az ajtót. Legalább egy méter hó esett tegnap óta, valósággal ki kellett másznom. Verőfényes, szeles, hideg reggel volt, de legalább nem zuhogott. Johanék házát vettem szemügyre először. A kémény füstölt, de a bejáratot teljesen eltorlaszolta a hó. Át kell mennünk, ha lehet még ma, amíg van rá lehetőség. Az égre néztem. Újabb felhők gyülekeztek.

Johan reggel magához tért. Nem sok mindenre emlékezett onnantól kezdve, hogy elindultunk, de egész derekasan viselte a dolgot. Úgy tűnt, elkaptuk a fertőzést idejében, mert estére végül a láza is lejjebb ment, és enni is bírt. Tudtam, hogy persze mindaz, amiért elindultunk, még mindig hiányzik, sőt ha lehet most még jobban, de egyelőre nem foglalkoztam a dologgal. Johan át akart menni a saját házukba, úgyhogy megmutattam az asszonynak, mire figyeljen, amikor cseréli a kötést a férje csonkján, aztán átvittük Johant egy hevenyészett hordágyon a Kölyökkel. Az idő egyre komorabb lett, valami azt súgta, napokon belül olyan viharok törnek ránk, amilyeneket ritkán látni, úgyhogy tudtam: amink van, van, ez marad legalább 2-3 hétig. Johannak muszáj ennie, amit bír, úgyhogy nekünk többieknek kell összehúzni a nadrágszíjat. Nem voltam nagyon derűlátó.

Amikor egy kicsit sikerült eltompulni, szóltam a Kölyöknek, hogy menjen át Johan családjáért. Az asszony kisírt szemmel jött, a gyerek félve lépkedett mögötte. Valami bíztatót akartak tőlem hallani.
-- Nem tudom, mi lesz. Levágtam a lábát. Ha nem fertőződik el, ha nem öli meg valami vérrög, vagy az isten tudja, micsoda, akkor rendbe jön. Nem tudom... nem vagyok orvos. -- Olyan esdeklőn nézett rám, hogy valamit még mondanom kellett. -- Reggel okosabbak leszünk. Addig meg... -- a viszkire mutattam -- valahogy csak kibírjuk. -- A Kölyök értette. Bement és két pohárral tért vissza. Töltöttem. Az asszony egy hajtásra kiita, majd kézen fogta a gyereket, nagy levegőt vett, és bement a házba. Túl fáradt voltam, hogy velük tartsak.
-- Menj, Kölyök. Próbálj velük lenni. -- Lehunytam a szemem, és hallgattam a mély, jéghideg csöndet, ami most mégsem volt olyan fenyegető, mint néhány órával ezelőtt. Talán az ital segített. Talán a gondolat, hogy esetleg megmentettem egy ember életét. Ami a mai világban nem kis dolog.
 

Az első vágások kicsit nehezen mentek, de végül belejöttem. Sikerült kizárnom a gondolatot, hogy élő embert fűrészelek. Szakadt a bőr, az izmok, inak, csontok. Egy perc alatt átvágtam mindent, a nagyobb ereket valahogy elkötözgettem, visszahajtogattam az izmot, összevarrtam a bőrt. A Kölyök közben eltűnt mellőlem, de csak a végén vettem észre. Johan mozdulatlanul feküdt, amit persze nem bántam. Amikor végeztem, megtántorodtam, hányingerem lett, és rettentően vágy fogott el egy italra. Kitántorogtam a szabadba. A Kölyök falfehéren ült a hidegben. Kérdőn nézett rám.
-- Most várnunk kell. Nem tudom, jól csináltam-e. -- Gondoltam rá, hogy megkérem, vigye be ő Johant a hálószobába, de én akartam befejezni. Visszamentem, felnyaláboltam a fickót -- könnyűnek tűnt --, és bevittem. A pulzusát ki tudtam tapogatni. Megmértem a vérnyomását -- úgy látszik, vérnyomásmérőt is hánytam a zsákba --, kicsit alacsony volt, de úgy gondoltam, elmegy. Láza volt. Előszedtem valami antibiotikumos infúziót, azt is bekötöttem, meg sóoldatot. Résnyire nyitva hagytam az ajtót, töltöttem egy vizespohárnyi viszkit, és kimentem a Kölyökhöz.

Feltettük az ájult Johant a konyhaasztalra. A Kölyök vizet forralt, sápadtan álldogált mellettem. Az anya a gyerekkel átment a saját házukba. Odaléptem a szekrényhez, amelyikben a kórházból elhozott holmit tároltuk, és kiszórtam a földre a cuccokat. Volt ott egy szike is, meg sebvarró készlet. Régen csináltam ilyet, és akkor is csak azért, mert meg kellett tanulnunk az alapokat. Megmostam a kezemet, levágtuk Johanról a nadrágot.
-- Kölyök... Hozd be a fémfűrészt és fertőtlenítsd.

Nem jutottunk el kórházig végül, csak valami nagyobb orvosi rendelőbe. Szerencsére volt mellette egy gyógyszertár is, bár sok mindent nem hagytak benne. Johant betámogattam -- inkább becipeltem -- egy szobába, felfektettem az ágyra. Félájult volt, amit nem bántam, mert ki tudja, mit kell csinálnom vele... Levágtam róla a nadrágot. A lába összeroncsolódott, bokájának törött roncsai itt-ott kibökték a bőrt. Ha orvos lennék és a világ normális lenne még, akkor se biztos, hogy össze lehetne rakni. Így viszont semmi esélye, hogy rendbehozzam. Gondolkodni kezdtem. Le fogom vágni a lábát. De előtte vigyem haza? Ott többen lennénk, van meleg, van forró víz. De legalább 2 óra, mire hazaérünk, és annyi idő alatt nem tudom, mi történne vele. Bolond voltam, hogy nem vetettem legalább egy pillantást a lábára, mielőtt úgy döntötem, hogy nem haza megyünk. Körülnéztem. Ide, úgy látszott, nem jutottak be, érintetlen volt a helyiség. Odaléptem a gyógyszeres szekrényhez, betörtem, és válogatás nélkül szórtam be a holmit a táskába. Hogy legyen valami értelme enek az egész kirándulásnak. Amikor a felső polcot söpörtem volna le, megakadt a szemem egy dobozon. Vicodin. Nem hittem benne, hogy túl sokat érne egy szilánkosra tört boka esetében, de ki tudja. Jelnek tekintettem: hazamegyünk.

Nem tudtam, meddig jutott ennyi idő alatt. Odarohantam az ablakhoz. A földön feküdt összegörnyedve, a lábát fogta. Nem kiáltozott, egyelőre legalábbis. Megmarkoltam a zsinórt és lemásztam én is. A parkolóban kószáló mocskok nem figyeltek fel ránk. Lekuporodtam Johan mellé, hogy megvizsgáljam. A jobb lábára érkezhetett. A bokája kifordulva, a nadrágszárán már átütött a vér. Hát ez nem lesz egyszerű. Megpróbáltam felidézni, hogy láttam-e kórházat vagy legalább egy rendelőt idefelé a városban, de sajnos nem. Még nagyon kint voltunk. Mindegy, először innen tűnjünk el. Pár méterre tőlünk állt egy régebbi Audi. Terepjárónak jobban örültem volna, de legalább első kerék meghajtású. Talán nehezebben akad el, mintha egy BMW lenne. Szóltam Johannak, hogy maradjon csöndben, ha tud, mindjárt elhúzunk innen. Fátyolos tekintettel bólintott. Pár perc múlva kiszáguldottunk a parkolóból. A zárral nem volt időm finomkodni, úgyhogy a jobb hátsó ajtón ki kellett törnöm az ablakot. Így aztán hideg volt. Én kibírtam volna, de Johanért aggódtam. A sokk, a félelem, a fájdalom és ez a hideg együtt könnyen megölheti. Átgondoltam, megvan-e minden otthon ahhoz, hogy legalább megpróbáljam ellátni a lábát. Végül úgy döntöttem, vállalom a kockázatot, és a belváros felé fordultam. Ha találok egy kórházat, Johan hamarabb meleg helyre kerülhet, összeszedhetem, ami kell, és még egy autót is szerezhetek, aminek nem kell kitörnöm az ablakát.
-- Kitartás -- mondtam neki. -- Sikerülni fog. -- Nem tudom, hallota-e. Nem tudom, elhittem-e.

-- Ezeken fogunk lemászni. Menni fog? -- Johan bólintott, bár láttam rajta, hogy nem biztos magában. Hát, ami azt illeti, én se voltam az. Fogalmam se volt róla, kibír-e minket, milyen lesz a fogása, egyáltalán, hogy mi fog történni. Arról viszont volt elképzelésem, mi lesz, ha maradunk, úgyhogy odakötöztem  a drótokat a legközelebbi kilincshez, a másik végét meg kihajítottam az ablakon.
-- Te mész előre -- mondtam neki. Arra gondoltam, hogy ha tériszonyos vagy valami, esetleg meggondolja magát, ha én már lent vagyok. De talán erőt ad neki, ha nem csak magát sodorhatja veszélybe. Elszántan odalépett az ablakhoz, megragadta a zsinórt, és elkezdett mászni lefelé. Pár másodperc múlva felsikoltott és lezuhant.
 

Amikor kinéztem az ablakokon, megnyugodtam egy percre. Úgy látszott, hogy a sok mocsok csak a bejárat felőli oldalon gyülekezett, a parkolóban csak pár lézengett, és azok is mintha a többiek keltette zaj felé igyekeztek volna. De legalább 5 méter magasan voltunk. A feladat egyértelmű: le kell jutnunk. Lemászni, úgy néz ki, nem tudunk. Amikor visszaindultunk az alsó szintre, hallottuk, hogy már bent vannak. Nem tartott sokáig eltakarítaniuk az útból a teherautót. Marad az ablak, méghozzá gyorsan.
-- Minden számítógépből szedd össze a tápkábelt, azokon fogunk lemászni. De gyorsan.
Én is elkezdtem összeszedni a zsinórokat. A vékonyabbakban nem bíztam, de úgy saccoltam, hogy ezek el fognak bírni minket. Johan összeszedte magát végre, és pár perc múlva elkezdhettem összekötözni a kábeleket. Odalent egyre hangosabbak voltak a mocskok, de egyelőre nem tűnt úgy, hogy elindultak volna felfelé a lépcsőn.

Johan valami teljesen értelmetlen, szinte komikus módon egy doboz mögé akart bújni. Nevettem volna, ha nem támad kedvem inkább valami kibaszott lángszóróval kirohanni és az összes rohadt szemétládát szarrá pörkölni, annyira szánalmas látványt nyújtott ez a szerencsétlen ember. Akiről, döbbentem rá, még mindig semmit nem tudtam, hogy miken ment keresztül, hogy jutott idáig... Odaléptem hozzá, megráztam a vállát.
-- Mostantól vagy azt csinálod, amit mondok, vagy itt hagylak. Világos? -- Reméltem, hogy ez hatni fog. Egy ideig kifejezéstelen szemmel nézett rám, aztán bólintott. Remegett, majdnem összeesett. Ekkor már rég tudtam, hogy nagyon nagy hiba volt magammal hozni. Átfogtam a vállát, és szinte magam előtt taszigálva a felső szintre indultunk. Reméltem, hogy ki tudok találni valamit.

A pánik... Ha az nincs, Johan talán még mindig él. Egyszerűen be kellett volna ugrani a teherkocsiba és elhúzni a francba. Ehelyett Johan visszarohant, valahova hátra a raktárba. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy beszállok és elhajtok. Léptei hangosan visszhangoztak. Több se kellett a sok rohadéknak odakint. Az autó himbálózni kezdett. Fogalmam se volt, hányan lehetnek, de a zajból, a lendületből ítélve sokan. Johan után eredtem. Valami mást kell kieszelni most már.

Végül persze nem sikerült. Egy hatalmas raktárépületbe törtünk be először. Két szintes volt, a felső szinten pár iroda, mosdó. Odalent pedig hatalmas dobozokban ezerféle holmi, nagyrészük számunkra használhatatlan. Alkatrészek, gépek, de olyanok, amikről nyugodt körülmények között talán fél óra alatt kitaláltuk volna, mire való. Amikor a második dobozt nyitottuk fel, éreztem, hogy elszúrtam. Johan nem szólt semmit, és ezért hálás voltam neki.
-- Azt hiszem, mehetünk -- mondtam. Elindultunk az ajtó felé. A teherautót az ajtó előtt parkoltuk le. Már csak pár méterre voltunk tőle, amikor megláttam: a túloldalon lassan mozgó alakok árnyékát vetítette a nap a kocsi alá.

Hajnalban már nem esett a hó, de nagyon hideg volt. Az asszony és a gyerek a mi házunkban marad addig, míg vissza nem jövünk. Megölelték egymást, a nő sírt, ettől a gyerek is sírni kezdett. Némán kiléptem az ajtón. Beindítottam a motort, és vártam Johanra, és azon gondolkoztam, hogy fontosabb, hogy ő térjen vissza, mint hogy én, és ez a gondolat nem tetszett, de tudtam, hogy most már e szerint fogok cselekedni.
Szótlanul hajtottam. A város, amit kinéztem a térképen, vagy 50 kilométerre volt innen. Csak remélni tudtam, hogy ott nem fognak annyira hemzsegni a mocskok, mint a közeliben. Az úton folyamatosan azt figyeltem, hogy ha muszáj, hova tudnánk elmenni, ha végül tényleg megjelennek... Kisebb földutak vezettek be az erdőbe időnként, bár a nagy hóban nehéz volt észrevenni mindet. Nem jártak már a gépek, hogy járhatóvá tegyék az utakat.
-- Visszafelé megnézünk néhányat -- mondtam Johannak. Bólintott. Ő is feszülten kémlelte a környezetet. Nem találkoztunk egy mocsokkal sem egész úton, vagy ha igen, nem vettük észre. Lassan feltűnt előttünk a város. Kihalt volt és csendes. A bekötő utak mentén mindenféle épületek álltak, lerakatnak néztem őket. Jó lenne tudni, tényleg azok-e, és ha igen, melyikben mit tároltak.
-- Be kéne néznünk ezekbe -- mondtam Johannak, és választ se várva lekanyarodtam az útról.

Végül kiderült, miért jöttek. Azt hiszem, tényleg szerettek volna jóban lenni velünk, társaságot akartak, hinni akarták, hogy van még ember -- olyan, aki ember maradt -- a világban. De prózaibb okuk is volt: fogytán voltak a készleteik. A gáz, a tüzelő, a konzervek. Mindig minden erről szól, mióta nincs szupermarket. Ruháik se voltak. Tudtam, mi következik, és nem volt kedvem kerülgetni a dolgot. Megteszem, mert nem fogok aludni, ha nem.
-- Holnap reggel indulunk. Csak te meg én -- közöltem a férfival.
-- Johan -- mondta. Bólintottam.
-- Szóval reggel. A teherautóval megyünk. És nem ide a városba. Valami messzebb levőt kell találnunk. Itt túl sok van belőlük. Egy puskát viszünk és a pisztolyokat. A Kölyök vigyáz a többiekre addig. Gázpalackok, étel, ruha, üzemanyag... meg ami még eszünkbe jut. Azt hiszem, ennél komolyabb tervet nem tudunk kitalálni. Rendben?
-- Rendben. És köszönöm. -- Az ajtó felé indult.
-- Várjon... -- Felsóhajtottam. Odamentem a konyhaszekrényhez, és elővettem egy üveg viszkit meg poharakat. Szabadkoztak egy kicsit, a Kölyök bíztatta őket, szóval nem kellett részt vennem a csevegésben. Végül leültek, én töltöttem és inni kezdtünk.

 Egy este, valószínűleg már éjfél is lehetett, dörömböltek az ajtón. Azonnal kiugrottam az ágyból, kezembe kaptam a puskát, és kisiettem. A Kölyök már ott állt az ajtó előtt, kezét a kilincsen tartotta. Valószínűleg az újak, de soha nem lehet tudni... Ráemeltem a fegyvert az ajtóra, és intetem a Kölyöknek, hogy niyssa ki. Valóban ők voltak. Mind a hárman ott álltak, egy kicsit riadtan, egy kicsit félénken, barátságosan pislogtak a rettenetes hidegben. A nő kezében egy tál volt, valami konyharuhával letakarva. A Kölyök felém fordult, kérdőn nézett rám. Leeresztettem a puskát. Az újak bemasíroztak, a nő rám mosolygott, a férfi a kezét nyújtotta, a kissrác pedig a szülei mögé bújt. A Kölyök becsukta az ajtót, én pedig éreztem, hogy pontosan az történik, amit nem akarok. Barátkozunk.

A következő napokban nagyon cudar idő jött. Az északi szél szinte folyamatosan üvöltött, szakadt a hó és -10 fölé ritkán ment a hőmérséklet. A Kölyökkel néha kimentünk vadászni, vagy csak kószálni. Hiába tudtam, hogy a sok mocsok bármikor elindulhatott a városból akár éppen felénk is, ebben a rohadt időben nem tűnt elképzelhetőnek. Tudtam, hogy ez butaság, és megint nem vagyunk elég óvatosak, de azt hiszem, képtelenség úgy létezni, hogy az ember folyamatosan, minden percben figyel, aggódik. Így hát -- sokszor egy kis pia segítségével -- elértem, hogy legalább egy-két órákra ne pattanásig feszült idegekkel kémleljem a környezetet. A többiekkel -- az újak, ahogy egymás közt hívtuk őket -- nem sokszor  találkoztunk. A Kölyök időnként átment hozzájuk, én viszont távol tartottam magam. Nem akartam megkedvelni őket.

Végül úgy döntöttünk, hogy átköltöznek egy másik házba, de nem abba, ahol a készleteink egy részét tároltuk. Egy kieső, aránylag nagy házat választottak maguknak, én pedig nem szóltam, hogy nem jó ötlet, mert ha idejön valaki -- vagy valami --, az az épület nagyon útba fog esni. Nem szóltam, és riadtan vettem tudomásul, hogy nem bánom, hogy oda költöznek. Legalább időben tudni fogjuk, ha arról az oldalról jön a baj. A férfi egész ügyesnek bizonyult egyébként, tudott csapdát állítani, sőt egyik nap egy friss kenyérrel állított be. Isten tudja, hogy csinálta, de állítom, hogy soha előtte olyan jót nem ettem, és míg élek, nem fogok. Kiderült, hogy pék volt annak idején. Talált lisztet, meg valami savanyúságot, baktériumokról magyarázott, de a lényeg a kenyér volt. Azért megjegyeztem magamnak, hogy meg kell tanulnom tőle, hogyan kell kenyeret sütni. Hát igen. Megváltozott a világ.

Ezek hárman nem voltak túl régen ott, úgyhogy végül néhány nap után összeszedték magukat annyira, hogy meg tudjuk beszélni, hogyan tovább. Nekem folyamatosan az járt a fejemben, amit a városban láttam. Az a rengeteg mocsok... ha egyszer elindulnak errefelé, valamiért... De nem volt értelme szólni a többieknek. Ez a hely, úgy láttam, még mindig a legbiztonságosabb, az autó mindig kész az indulásra. De nem áltathattam magam tovább, igazából megszűnt az a fajta nyugalmam, ami többé-kevésbé végig megvolt, mióta úgy-ahogy berendezkedtünk itt. Éjjelente felébredtem minden zajra, nem szerettem, ha bárki egyedül kószál, folyamatosan feszült voltam. És idegesítettek az újak.

-- Kölyök, intézed a többit? -- kérdeztem, amikor megérkeztünk. Bólintott. Nem volt erőm foglalkozni ezekkel az emberekkel. Nem voltam kíváncsi rájuk, nem akartam tudni, mennyit szenvedtek, hol fognak aludni, mi lesz ezután. Megmostam az arcomat, a kezemet, elővettem egy üveg viszkit, és bementem a szobámba. Ledobtam a ruháimat, és inni kezdtem. Ma ennyi telt tőlem. Egy darabig még hallottam, hogy odakint beszélgetnek halkan, edények is csörömpöltek. Aztán egy nő sírt halkan, aztán víz csobogott, de egyre messzbbről hallottam mindezt, mert berúgtam közben, nagyon hamar. Tudtam, hogy holnap intézkedni kell, át kell gondolni egy csomó mindent, és azt is tudtam, hogy nekem kell majd döntenem. Megittam még egy pohár viszkit, lefeküdtem, és elaludtam.

Végül sokáig, egészen addig, míg egy okos ember meg nem próbálta elmagyarázni nekem, nem értettem meg, hogy ezek az alakok miért csinálták az, amit csináltak. Akkor szerencsére nem is érdekelt, legalábbis úgy csináltam, mint akit nem érdekel. Odaléptem a pinceajtóhoz, lelőttem róla a lakatot, felemeltem a konyhapultról a petróleumlámpát, és lementem. Undorító bűz volt odalent. Valamiért tudtam, hogy egy mocsok sincs itt. Ezek csak emberek. Felemeltem a lámpást, és arra gondoltam, hogy jó, hogy a Kölyök nem jött. Emberek, megkínzott, megcsonkított emberek hevertek koszos pokrócokon. Elkínzott tekintettel néztek rám. Ha megmozdultam, riadtan rándultak össze. Tudtam, hogy nagy részükön nem tudok segíteni. Igyekeztem felmérni, ki az, akinek még van esélye... Összesen lehettek vagy tízen, és jó, ha hárman fogják megérni a következő napokat. Ezekhez odaléptem, felnyaláboltam őket és felvittem a konyhába. Csöndben tűrték, bármit csináltam velük. Ez volt a legrosszabb. Merev arccal kiléptem az éjszakába. Kimondhatatlanul jól esett a friss, hideg levegő.
-- Kölyök! Hozd a teherautót!
-- Hozom!
És most jött a legrosszabb. Megszámoltam, hány lőszerem maradt. Elégnek kell lennie. A három ember, akiket kihoztam -- egy férfi, egy nő és egy gyerek, reméltem, hogy egy család -- megértették, mire készülök. És hogy végig tudtam csinálni, annak az a hálás pillantás volt az egyetlen oka, amivel jóváhagyták. Az egyik szobából hoztam egy párnát. Nem tudom, miért, de nem akartam, hogy hangos legyen.

Mire a Kölyök megjött, már a lángoló ház előtt álltunk, a hóban. Hazafelé senki nem szólt. Csak a Kölyök nyelte némán a könnyeit.

Már egész közel voltam a házhoz, amikor valamit hallottam bentről. Fojtott hangú vitatkozás, szitkozódás. Hátamat a ház falának vetve az ajtóhoz oldalaztam. Essünk túl rajta. Berúgtam az ajtót. Egy mocskos konyhát láttam. Büdös volt odabent. Két férfi ült az asztalnál. Koszosak voltak. Az egyik hevesen gesztikulált, ráadásul nekem háttal ült, a másik viszont az asztal alatt tartotta a kezét, és egyenesen rám nézett. Ezt lőttem le előbb. Az előbbi felpattant, felém fordult. Valamit mondani akart, én viszont nem akartam. Ha beszélni hagyom, talán mond olyat, ami miatt nem ölöm meg. Azt pedig el akartam kerülni. Kétszer az arcába lőttem, utána kiszóltam a Kölyöknek, hogy az egyik lehet, hogy elszökött, maradjon, ahol van, és figyeljen. Nem akartam, hogy lássa, mi történt. Meg ami történni fog.

-- Kölyök, gyere ide. --  Csak suttogni mertem, pedig nyilvánvaló volt, hogy odabent vannak. Odakucorodott mellém. -- Fogjad -- nyomtam a kezébe a puskát. Láttam rajta, hogy fél. Szerencsétlen srác, miken mehetett keresztül azokkal a barmokkal... -- Ide figyelj. Nem kell mást tenned, csak nézned a házat. Főleg az ajtót. Ha valamelyik kijön, lelövöd. Vagy legalább rálősz. Ahogy nézem, az is elég. De jobb lenne, ha lelőnéd. A mellére célozz. Ha eltalálod, vége van. -- Szerettem volna valahogy egyértelművé tenni neki, hogy nincs más megoldás. Ha tehettem volna, hagyom a francba az egészet, és visszavonulunk. De nem akartam, tudtam, hogy mi lehet abból. Bújkálás, feszültség... Nem kételkedtem benne, hogy győznénk végül, de most sokkal egyszerűbb volt. Meg ott voltak még azok is, akik miatt ezt az egészet végül elkezdtük. Szóval ráparancsoltam a Kölyökre, hogy tegye, amit mondok, és ott hagytam. Oldalról akartam a házhoz kerülni. Reméltem, nem képzett valamelyik barom. Akkor még baj is lehet. De hát ebben az új világban elég sokszor kellett a szerencsére bíznom magam, és kezdtem belejönni. Lehet, hogy ez lesz végül a vesztem, gondoltam, és elindultam.

A cékeresztben megjelent egy nő. Valami volt a kezében, az ablakpárkányra tette. Ing volt rajta, csapzott haja a szemébe hullott. Akkor lőttem le, amikor idegesen hátra akarta fésülni. Nem tudom, miért néztem meg ilyen alaposan, általában nem jó ötlet. Hatalmasat szólt a puska a csöndben. A falat a nő mögött agyvelő meg vér borította be. Megkerestem a bejáratot, és a ravaszra tettem az ujjamat. Amint kinyílt az ajtó, elsütöttem a fegyvert. Egy férfi esett ki a hóra, úgy láttam, hasba lőttem. Aztán nem mozdult semmi. Úgy látszik, rájöttek, hogy nem érdemes kijönni. Ettől tartottam. Reméltem, még egyet-kettőt elkapunk ilyen kényelmesen. A fickó, úgy láttam, kiabál. Ez jó, hátha nem bírják hallgatni, és valamelyik kijön érte. De nem jött senki. Teltek a percek. Minden mozdulatlan volt, a lövések zajának emlékét lassan elnyelte az idő. A meglőtt ember még mindig élt, de nem tudott megmozdulni. Amikor már biztos voltam benne, hogy akár reggelig is a házban maradnak a többiek, lelőttem.

Volt baj elég. A városban soha nem látott mennyiségű mocsok jött össze, a hideg egyre keményebb volt, csúnyán fogyott a fánk, ráadásul a Kölyök megtalálta a túlélők legundorítóbb fajtáját, alig egy kilométerre az erdőben. Aránylag normális ház lehetett valamikor, talán valami helyi erdész vagy ilyesmi lakhatott benne. Most egy nő meg három fickó birtokolta. És valamiért foglyul ejtettek embereket. Sok szart láttam életemben, az előtt is, hogy kitört a baj, azóta meg pláne, de ezt egyszerűen nem tudtam megérteni. Az viszont jól jött, hogy különösebben nem érdekelt. Véget akartam vetni neki, hogy nyugalom legyen, ennyi az egész. A Kölyköt viszont megviselte, amit látott, és rájötem, miért: ha nem lövöm le a hülye haverjait, talán végül ők is effajta fickóvá váltak volna.

-- Menni fog, Kölyök? -- kérdeztem, amikor már csak vagy száz méterre voltunk a háztól. A lámpát bután égve hagyták, őrt nem állítottak. Kezemben a távcsöves puskával egy kidőlt fatörzs mögöt guggoltam. A fiú mellettem térdelt, kezében a sörétes puskát szorongatta. Bólintott.
-- Idefigyelj. Embereket fogunk ölni. Megpróbálom én csinálni a dolog nagy részét, de ha valamelyik fasz kiront és ránk jön, le kell lőnöd. Nem gondolkozni, nem szarakodni, bumm bele, valahova középre. És ne nézz a szemébe, úgy könnyebb. Még egyszer kérdezem: menni fog?
-- Igen, az istenit! -- Bólintottam. Felemeltem a puskát, és a célkeresztben megkerestem az ablakot.
 

Aggódtam a Kölyökért. A nap már órák óta lement, a felhős éjszakán vaksötét volt odakint. Én is csak egy gyertyát gyújtottam meg, és néha-néha elhúztam a függönyt, hogy kinézzek. Sok értelme persze nem volt, semmit nem lehetett látni. Már éppen elhatároztam, hogy körülnézek odakint, amikor megjött. Falfehér arccal, remegő térdekkel lépett be.
-- Mi történt? -- kérdeztem. Ha csak pár mocsokkal találkozott volna, az nem viselte volna meg ennyire. Lerogyott egy székre. Bezártam mögötte az ajtót. Adtam neki időt, újra ellenőriztem a függönyöket, nem látszik-e ki a fény. Odakint baljósan feljajdult az erősödő szél.
-- Szóval? Mondd el.
-- Újra... újra hallottam. -- Elkínzott tekintettel nézett rám.
-- Mit? -- Pedig tudtam a választ.
-- A sikolyt.
-- És elmentél megnézni?
-- Igen. -- Valami nagyon rossz érzés kerített hatalmába.
-- És megtaláltad?
-- Meg -- mondta. -- Oda... oda kell mennünk.
Nem tudom, miért, talán a tekintetéből olvastam ki, de tudtam, hogy igaza van. És azt is, hogy nem lesz jó vége. A mi világunkban soha semminek nincs jó vége.
 

A nap lemenőben volt, mikor visszaértem. Csönd volt a ház körül, de a kémény füstölt. A Kölyök nem volt otthon. A puskát is magával vitte. Megrakam a tüzet és vizet melegítettem. A gázpalackok lassan kiürülnek. Legközelebb ketten kell bemennünk, és szerezni még párat. De a legjobb az lenne, ha találnánk valami régi tűzhelyet, amibe be lehet gyújtani fával. Erről eszembe jutott, hogy fát kell vágni. A korcsolyákat a konyhaasztalra tettem. A víz lassan megmelegszik, úgyhogy majd holnap vágom a fát. Le akartam mosni magamról mindent. Nem hagyott nyugodni a sok mocsok emléke. Szinte biztos voltam benne, hogy elektromos áram nélkül nem ússzuk meg a telet, mert kell valami riasztóféle, ami messziről is jelez... Tulajdonképpen kész volt a tervem, már csak meg kellett valósítani. De ez is a szép új világ egyik bája volt: megteszed vagy meghalsz.

Kijutottam a parkolóba. Valami nem volt rendben. Nem volt csönd, de nem lehetett meghatározni a zajt sem. Valami csöndes, átható zümmögést hallottam. Kihajtottam a parkolóból és elindultam visszafelé, a tópartra. Amikor a város főutcájára fordultam, megláttam, mi okozza a hangot: ezrével tolongtak előttem, értelmetlenül, cél nélkül. A mellékutcákból, házakból, mindenhonnan jöttek. Hátrapillantottam. Mögöttem még tiszta volt az út, de arra nincs mit keresnem. Nem hagyom el a Kölyköt, ezt biztosan tudtam. Nem tudom, miért jöttek elő egyszerre ennyien, nem tudam, van-e valami ok, vagy csak egyszerűen így alakult. De nem is számított. Bekapcsoltam a felezőt, egyesbe raktam a váltót, és lefordultam az útról. Elindultak már felém. Az előttem levő terepre koncentráltam. Kerteken, játszótereken vágtam át, a szart is kirázta belőlem a terepjáró, de nem akadtam el a nagy hó dacára sem. Végül áttörtem egy kerítést, és újra ott futott előttem az országút. Mögöttem lassan eltűnt a város, és vele együtt a mocskok is. Átgondoltam újra, ami történt. Azt hiszem, láttam már ilyet máskor is, még az elején. Úgy látszik, számítani kell ilyesmire. Fel kell rá készülni. De hogyan?

A bevásárlásnak az a sajátos módja, hogy nem kell fizetni utána, viszont mindenből az utolsó darabokat viszed el, elég fura. Sokkal nehezebben veszed rá magad a pazarlásra, mint bármikor. De nem tudtam, mekkora a Kölyök lába, ezért vagy öt különböző méretű korcsolyát dobtam be a kocsiba, és elindultam kifelé. Nem tudom, honnan került elő a mocsok, de az az ijesztő érzésem támadt, hogy kivárt, míg elég messze kerülök a kijárattól. Lassan, hörögve indult felém, valahonnan a polcok közül vánszorgott elő. Amikor a pofájába néztem, nem volt semmi értelme a gondolatnak, hogy ez itt bármiféle taktikára képes. Előhúztam a pisztolyt, de amikor körbepillantottam, és eszembe jutott, hogy a sötétbe nyúló sorok közül bármikor előbukkanhatnak még, inkább más megoldáson kezdtem gondolkodni. A fickó nem állt túl stabilan a lábán. Lassan csoszogott felém. Hirtelen újra éreztem a bűzt, pedig megítélésem szerint igazából nem változott. De ebben a helyzetben minden rosszbnak tűnt. Megmarkoltam a kocsit, és rohanni kezdtem a mocsok felé. Lehet, hogy a végén üvöltöttem is, mint a kalapácsvető, amikor hajít. Telibe kaptam. A lába mint valami vaskos, húsos ropi tört ketté. A polcok közé zuhant, én pedig rohantam tovább, nem néztem hátra, csak az ajtóra koncentráltam.

A városban behúzódtam egy udvarra, és szitkozódva felszereltem a hóláncot. Nem is értem, hogy indulhattam el nélküle. Úgy látszik, valóban kezdünk egy kicsit elkényelmesedni, ennek pedig nem lehet jó vége. Minden kihalt volt körülöttem, mozgást se láttam. Nem tudom, vajon a világ más részein, ahol nincs hó meg tél, mi lehet? Vajon ott is csöndesebbek a mocskok néha? Miután kész lettem, visszaültem az autóba, és egy áruház felé indultam. Az autót a bejárat közvetlen közelében parkoltam le. Odabent sötét volt, büdös és hideg. Nem akartam kideríteni, mi okozza a szagot. A bevásárlókocsiba dobáltam egy csomó konzervet -- már attól felfordult a gyomrom, ha csak ránéztem --, meg lisztet. Nem tudom, miért, de úgy képzeltem, valami kenyérhez legalább hasonlót tudok belőle készíteni. Nem sok minden maradt egyébként itt, úgy látszik, errefelé hamarabb észbe kaptak az emberek: az áruházban totális felfordulás volt. Nem tudtam, nevessek-e vagy sírjak azon, hogy több élelem meg ásványvíz maradt a polcokon, mint plazmatévé. Miután megtöltöttem a kocsit, kivittem az autóhoz, beszórtam a holmit, és visszamentem. Volt még valami, amiért végül is vállaltam ezt az utat. Próbáltam nem gondolni arra, hogy kísértem a szerencsét, hogy eddig minden simán ment, és vissza kéne mennem, de így is elkapott a félelem. Állandóan hátra-hátrapillantottam. Sötét volt itt már, a bejárat, mint a haldoklók meséjének alagútjában, világított mögöttem, és én nagyon szerettem volna engedni a hívásnak, de megmakacsoltam magam, és a sportruházatok felé indultam.

Még az este összepakoltam egy zsákba néhány holmit, hajnalban pedig elindultam. A Kölyök nem jött elő a szobájából. Az ajtaja persze nyitva volt, még az első napon megegyeztünk abban, hogy nem fogjuk zárni az ajtókat éjszakára. Bármi történhet. De nem jött ki elköszönni. Gyanítottam, hogy éberen figyel, de nem szóltam neki. Egyszerűbb volt így. A hátizsákomban néhány konzerven kívül két üveg víz volt és két pisztoly. A puskákat itt hagytam a Kölyöknek. Beültem a terepjáróba, és elhajtottam. Lassan haladtam, a mély hóval még ennek az autónak is meggyűlt a baja. Amikor vagy egy órára lehettem a tanyánkról már, úgy tűnt elakadok. Átgondoltam a lehetőségeket. A kerék csak köpködte maga alól a havas földet, a műszer szerint odakint 7 fok mínusz volt, és arra, hogy valami jószándékú fickó kirángat a kátyúból, nem sok esélyem volt. Ütemesen előre-hátra kezdtem hintázni az autóval, rükverc-egyes, rükverc-egyes... Végül nagy nehezen kikecmeregtem, és folytattam az utamat. A visszapillantó tükörben úgy tűnt, árnyak mozdultak meg az erdő szélén, alig 30-40 méterre onnét, ahol alig egy perce még azzal szenvedtem, hogy valahogy kiugrasszam a kereket a mély hóból.

De aznap nem hallottuk már. Halk, alig kivehető hang volt, valahonnan az erdő felől szállt, legalábbis úgy képzeltem. Ha egyáltalán valóban hallottam. Legközelebb mindenesetre utána kell nézni. A Kölyök másnap sápadtan, szótlanul tette a dolgát. Tűzifát hasogatott, befűtött, főzött, amennyire a rendelkezésünkre álló alapanyagokból lehetett, de nem beszélgettünk. Nem erőltettem. Lesétáltam a vízhez. Lassan megfagyott annyira, hogy rá lehessen merészkedni. Nagyon hideg volt már. Ekkor eszembe jutott valami, és tudtam, hogy meg is valósítom. Visszasiettem a házba.
-- Holnap bemegyek a városba. Kell pár dolog. Ha szerencsém van, estére itt leszek. -- A Kölyök rémülten nézett rám. Tudta ő is, hogy ha viszont nincs szerencsém, egyáltalán nem fogok visszajönni. Megint ez az átkozott egyszerűség. -- Tudom, hogy jönni akarsz, de nem lehet. -- Nem akartam, hogy jöjjön. Itt nagyobb biztonságban van. Bólintott, és bement a szobájába.

-- Hallod ezt? -- Éjszaka volt. Napok óta fel-felriadtam éjszakánként, de sose tudtam, miért. Persze lett volna rá okom, de mióta megtaláltuk ezt a helyet, és úgy, ahogy berendezkedtünk, általában végigaludtam az éjszakát. De pár napja nem.
-- Nem. -- A Kölyök próbálta az álmot kidörgölni a szeméből, de igyekezett komolyan venni. Lehet, hogy kár volt felébresztenem. De akartam valami  bizonyosságot szerezni arról, hogy nem csak én hallom.
-- Sikoltás. Néha. Alig hallani. Figyelj.
 

-- Hány éves vagy? -- kérdeztem a Kölyöktől. Az erdőben sétáltunk. Hideg volt aznap, november felé járhatott. Kezemben a vadászpuskával én mentem elöl. Valami leshelyet kerestünk.
-- Azt hiszem... azt hiszem, elmúltam már tizenhat. Októberben van a születésnapom. -- Hát igen, a legegyszerűbb kérdés is fura válaszokat hozhatott manapság.
-- Tudsz vadászni? Fogtál egy mókust.
-- Igen. Néha vadásztam a nagypapámmal.
-- Fogd. -- A kezébe nyomtam a puskát. Én állatra nem sokszor lőttem eddig. Megálltam, hogy előre engedjem. Kérdőn nézett rám.
-- Te vagy a vadász -- mondtam. -- Én nem tudom, hogy kell. -- Elvigyorodott, egyszerre mintha újra gyerek lett volna. Óvatosan indult el, halkan, minden neszre odafigyelve. Élvezte a dolgot, és mi tagadás, engem is magával ragadott valami gyerekes -- vagy nagyon is felnőttes -- izgalom. Még a végén friss húst eszünk, ha nem is ma, de valamikor biztos.
 

-- A felszerelésünk meg minden cucc felét átvisszük az egyik közeli házba. Jobb, ha nem egy helyen vannak. -- A konyhában ültünk, és reggeliztünk. Szürreális volt. Ha kinéztem az ablakon, a fák közt láttam a tavat. Sütött a nap, az ereszről lelógó jégcsapok békésen cseperésztek, a tó fölött vadlibák húztak délnek. Közelgett a tél, az igazi, kemény, hideg tél. Nagyon vártam már, talán a gondos mókus várhatja így, ha tudja, hogy ő átvészeli, mert meleg az odú és élelem is van, míg a mindenféle ragadozók közül ha nem is mind, de egy része beledöglik. Két napja lehettünk ebben a házban. Néhány másikban végül találtunk még holttesteket, egy pár mocskot is, de alapvetően tiszta volt a hely. Az első napon tüzelőt halmoztunk fel, amennyit csak bírtunk. Úgy gondoltam, pár hétre elégnek kell lennie. Aztán leltároztuk a dolgainkat. Konzerv, konzerv és konzerv. Untam, és úgy gondoltam, egészségtelen is lehet már, bár igyekeztünk gyümölcs- meg mindenféle zöldségkonzervet is beszerzni. A kenyér, az hiányzott rettenetesen.

Végül nagyjából kiválogattunk egy pár napra való, nélkülözhetetlennek tűnő készletet, és a teherautóval átvittük egy másik házba. A holmit a nappaliba tettük, közel az ajtóhoz, a járművet meg leparkoltuk a bejárat előtt. Ponyvával letakartuk, gallyakat dobáltunk rá, bár teljesen elrejteni úgyse lehetett. De megnyugtatott a tudat, hogy tettünk valamit. Kezdett idegesíteni a gondolat, hogy hogyan tovább. Hosszú idő óta most először tűnt úgy, hogy nem arról fog szólni minden óra, minden perc, hogy hogyan éljük túl a holnapot.

-- Azt hiszem, valamelyik nap megpróbálhatnánk vadászni -- mondtam a Kölyöknek délután.

Több napunk ment rá, hogy megtaláljuk a megfelelő házat. Szerettem volna, ha kicsit rejtettebb helyen van, de úgy láttam, hogy a kéményből felszálló füst nem látszik túl messziről, végül is fák közt volt. Nem volt túl nagy épület, gondolom négy fős csoportoknak adhatták ki. Pincéje nem volt, ezt valahogy nem is bántam. A pincékből mindenféle rossz érzések áradnak. A fűtést egy cserépkályha adta. Két hálószobája meg egy fürdője volt, a padlásra kívülről lehetett felmászni egy létrán, persze sonka vagy ilyesmi nem lógott odafent, de ez nem zavart minket. A ház mellett egy garázsféle állt, mindkét autó elfért benne. A holmik nagy részét behordtuk, a redőnyöket leeresztettük. Bezártuk magunk mögött az ajtót, majd leültünk a konyhaasztalhoz, azzal az elhatározással, hogy megbeszéljük, hogyan tovább. Percekig hallgattunk. Nem volt miről beszélni. Ha ez a dolog beválik, a telet túléljük. Annál messzebb meg ostobaság volt gondolkodni.
-- Most pedig fürdök -- szólaltam meg.
A fürdőben egy hősugárzó állt, bekapcsolni persze nem tudtuk. A tornácon még volt egy kis fa, ebből befűtöttük a kandallót. Minden szobát kinyitottunk, hogy átmelegedjen a ház. Szerencsére a tűzhelyhez való gázpalack még nem volt teljesen üres, úgyhogy vizet is tudtunk melegíteni. Lehet, hogy pazarlás volt, de nem érdekelt.
-- Azért holnap össze kell szednünk minden palackot, amit a többi házban találunk. -- Sajnos csak ennyire futotta tőlem. Pedig a Kölyök szeretett volna néhány bíztató szót hallani. De nem tudtam -- nem mertem? -- semmit mondani, amiben nem voltam biztos. Amikor beleereszkedtem a forró vízbe, egy percig úgy éreztem, hogy végül, valahogy, minden rendben lesz.
 

Reggel úgy ébredtem, ahogy nagyon régen nem: kipihenten. A nappaliban a Kölyök a kanapén ült, kezében a puska, és aludt. Gondolom nem akart felébreszteni, harcolt a fáradtsággal, de végül elnyomta az álom. Felhúztam a cipőmet és kimentem az udvarra. A lábam szépen gyógyult. Hó borított odakint mindent. Az ablakban volt egy hőmérő, 3 fok mínusz volt. Nem mozdult semmi a környéken. Vizeltem, és visszamentem a szobámba. Leültem az ágyra, és gondolkozni kezdtem. Ha végül úgy döntünk, hogy itt maradunk, úgy kell tennünk, mintha nem élne itt senki. Tapasztalataim szerint az a legbiztosabb. Az autókat betesszük a garázsba vagy a pajtába, az ablakokat elsötétítjük. Ha fűteni akarunk, a füst elkerülhetetlen. De fűteni muszáj lesz. Lehet, hogy végül mégsem pont ez a ház lesz a legjobb. Körül kell néznünk ma, át kell vizsgálnunk az egész telepet. Valami horgásztanya lehetett annakidején. Hátha lesz egy téglaház beljebb valahol az erdőben. Meg kell beszélnünk. Akármi történik, nem lanyhulhat a figyelmünk. Nyomasztó gondolat volt.

Két holttestet találtunk a hálószobában, egy férfi és egy nő lehetett. Mikor felfogták, mi történik, úgy dönthettek, hogy saját kezükkel vetnek véget életüknek. Két üres pohár állt az éjjeliszekrényen, talán a mérget ihatták belőlük. Miután eltemettük őket a parton -- nem tudom, miért éreztük úgy, hogy tartozunk nekik ezzel --, az ágyat elégettük jó messze bent az erdőben, a szobát pedig lezártuk. A fogasra akasztott kabátban megtaláltam a ház kulcsát. Behordtunk pár holmit, az ablakokat elsötétítettük, az ajtót pedig bezártam. Rettentő fáradtság vett erőt rajtam. Megkértem a Kölyköt, őrködjön előbb ő, amíg bírja, aztán ébresszen fel. A nappaliból nyílt egy vendégszoba, betámolyogtam, és levetettem magam az ágyra. Utolsó gondolatom, mielőtt mélységes álomba zuhantam volna, az volt, hogy fürödni szeretnék. És borotválkozni.

Elemlámpával világítottunk. Amint leértem a lépcső aljára, megrohantak az emlékek. Újra láttam a falhoz láncolt öcsémet, anyámat évek alatt tönkremenni, éreztem a bűzt... Pedig a pince üres volt. Úgy néz ki, a tüzelőt tartották itt. A kazán is itt volt, és néhány lapátnyi szenet is találtunk az egyik sarokban. Jó hír, ezek szerint feljutunk a házba innen. Falépcső vezetett egy csukott ajtóhoz. Zárva volt. Hát, valahogy be kell jutnunk, gondoltam. Feltörtem a zárat. Az ajtó a konyhába vezetett. Pedáns rend fogadott minket, és bűz. Körülbelül el tudtam képzelni, mit találunk az emeleten. A Kölyök némán lépkedett mögöttem, szeme tágra nyílt. Remény és félelem bújkált a tekintetében. Tudtam, mire gondol... Hogy hadd maradjunk itt, legalább egy kicsit hadd nyugodjunk meg. De nem merte remélni, míg nem láttunk mindent. És azután is késznek kell maradnunk eltűnni innen percek alatt. Intettem neki, hogy kövessen, és elindultam felfelé, a hálószobába.

Hetekig tartott, mire megtaláltuk a helyet. Fájdalmasan szép lehetett volna, ha van időnk és energiánk ezzel foglalkozni. De sajnos nem volt. Napok óta szakadt a hó. Egy nagyobb várost hagytunk magunk mögött pár órája. Abban maradtunk, hogy ha estig nem találunk valamit, akkor visszamegyünk. De szerencsénk volt. Egy tó partján elszórtan házak álltak. Fából meg téglából épültek. A fához nem volt kedvem -- túl könnyű kigyújtani --, pedig azok voltak mélyebben az erdőben.
-- Átnézünk párat, egyet kiválasztunk, éjjel felváltva őrködünk. Holnap pedig rendesen átkutatjuk a többit. Szerintem megtaláltuk. -- A Kölyök szótlanul bólintott. Visszaült a terepjáróba, amire egy utánfutót akasztottunk. Én a teherautóval jöttem, ő nem akarta vezetni.
Beálltam az egyik nagyobb ház udvarára. Intettem a Kölyöknek, hogy amennyire tud, álljon rá a bejáratra. Soha nem lehet tudni, milyen hirtelen kell távoznunk.
-- Csak pár holmit viszünk be. Takarót, pár konzervet, lámpát, távcsövet, meg a fegyvereket.
Az ajtó zárva volt. Nem akartam feltörni, nem volna rossz, ha zárni tudnánk. Körüljártam a házat, a hó ropogott a lábam alatt. Minden ablak csukva volt. A ház mellett közvetlenül egy földbe süllyesztett pincelejáró nyílt. Eszembe jutott, hátha összeköttetésben áll a házzal. Az ajtaján csak egy lakat volt. Sietve levertük, és elindultunk a sötétbe.