Aftershock

Nagyon nehezen haladtunk, legalább fél óra volt, mire izzadtan, lihegve megérkeztünk. És akkor jött az ásás. Vagy húsz percig hánytuk a havat, hogy legalább az ajtó előtt egy pár négyzetméteres hely legyen, meg valami lépcsőfélét is vágtunk bele, hogy ha eláll végre, akkor lehessen közlekedni. Végül bekopogtunk. A nő nyitott ajtót, elkínzott tekintetén rögtön láttam, hogy valami baj van.
-- Johan? -- kérdeztem. Bólintott.
A fickó legalább három takaró alatt feküdt és vacogott. Nem volt magánál, a láza 39 alá egy ideje nem ment. Úgy látszik, egyik antibiotikum se hat. Meg fog halni, ebben nagyjából már akkor biztos voltam, amikor megláttam a nő arcát. Megvizsgáltam a csonkot. Vörös volt, duzzadt. Belevágtam a késemmel. Gennyes, büdös lé kezdett belőle szivárogni. Tudtam, hogy körülbelül eddig tartott a tudományom. De a lázát megpróbálhatjuk lenyomni. Hideg víz van elég. Egy vödör havat felolvasztottam, egy lepedőt átáztattam a jeges vízzel, és belecsavartam a szerencsétlent. Utána amennyire bírtam, kinyomkodtam a gennyet a sebéből, és akkor eszembe jutott valami.
-- Kölyök! Menj vissza a házba, és hozd át azt a hátizsákot, amiben az orvosi cuccok vannak.
Ezúttal gyorsabban megjárta az utat. A táskából egy katétert húztam elő, és beledugtam a csonkon vágott lyukba. Johan félájultan is felnyögött a fájdalomtól. Egy fecskendővel elkezdtem kiszívni az összegyűlt folyadékot. Jött rendesen. Amikor már eleget kínoztam, két öltésel odavartam a sebhez a katétert.
-- Nem tudom, ez segít-e, de napjában többször megpróbáljuk kiszívni -- mondtam az asszonynak, miközben a gyógyszerkészleteket mértem fel. "Siess, öreg, mert egy hét múlva elfogy az összes antibiotikum. Aszpirinnel meg nem sokra mész." Félrehívtam a Kölyköt.
-- Azt hiszem, egyikünknek mindig itt kell lennie. Én kezdek. Te menj vissza. Ha bármi baj van, nem akarom, hogy mindannyian ebben a házban legyünk.