Aggódtam a Kölyökért. A nap már órák óta lement, a felhős éjszakán vaksötét volt odakint. Én is csak egy gyertyát gyújtottam meg, és néha-néha elhúztam a függönyt, hogy kinézzek. Sok értelme persze nem volt, semmit nem lehetett látni. Már éppen elhatároztam, hogy körülnézek odakint, amikor megjött. Falfehér arccal, remegő térdekkel lépett be.
-- Mi történt? -- kérdeztem. Ha csak pár mocsokkal találkozott volna, az nem viselte volna meg ennyire. Lerogyott egy székre. Bezártam mögötte az ajtót. Adtam neki időt, újra ellenőriztem a függönyöket, nem látszik-e ki a fény. Odakint baljósan feljajdult az erősödő szél.
-- Szóval? Mondd el.
-- Újra... újra hallottam. -- Elkínzott tekintettel nézett rám.
-- Mit? -- Pedig tudtam a választ.
-- A sikolyt.
-- És elmentél megnézni?
-- Igen. -- Valami nagyon rossz érzés kerített hatalmába.
-- És megtaláltad?
-- Meg -- mondta. -- Oda... oda kell mennünk.
Nem tudom, miért, talán a tekintetéből olvastam ki, de tudtam, hogy igaza van. És azt is, hogy nem lesz jó vége. A mi világunkban soha semminek nincs jó vége.