-- A felszerelésünk meg minden cucc felét átvisszük az egyik közeli házba. Jobb, ha nem egy helyen vannak. -- A konyhában ültünk, és reggeliztünk. Szürreális volt. Ha kinéztem az ablakon, a fák közt láttam a tavat. Sütött a nap, az ereszről lelógó jégcsapok békésen cseperésztek, a tó fölött vadlibák húztak délnek. Közelgett a tél, az igazi, kemény, hideg tél. Nagyon vártam már, talán a gondos mókus várhatja így, ha tudja, hogy ő átvészeli, mert meleg az odú és élelem is van, míg a mindenféle ragadozók közül ha nem is mind, de egy része beledöglik. Két napja lehettünk ebben a házban. Néhány másikban végül találtunk még holttesteket, egy pár mocskot is, de alapvetően tiszta volt a hely. Az első napon tüzelőt halmoztunk fel, amennyit csak bírtunk. Úgy gondoltam, pár hétre elégnek kell lennie. Aztán leltároztuk a dolgainkat. Konzerv, konzerv és konzerv. Untam, és úgy gondoltam, egészségtelen is lehet már, bár igyekeztünk gyümölcs- meg mindenféle zöldségkonzervet is beszerzni. A kenyér, az hiányzott rettenetesen.
Végül nagyjából kiválogattunk egy pár napra való, nélkülözhetetlennek tűnő készletet, és a teherautóval átvittük egy másik házba. A holmit a nappaliba tettük, közel az ajtóhoz, a járművet meg leparkoltuk a bejárat előtt. Ponyvával letakartuk, gallyakat dobáltunk rá, bár teljesen elrejteni úgyse lehetett. De megnyugtatott a tudat, hogy tettünk valamit. Kezdett idegesíteni a gondolat, hogy hogyan tovább. Hosszú idő óta most először tűnt úgy, hogy nem arról fog szólni minden óra, minden perc, hogy hogyan éljük túl a holnapot.
-- Azt hiszem, valamelyik nap megpróbálhatnánk vadászni -- mondtam a Kölyöknek délután.
