És ez volt az a pillanat, amikor minden elromlott, amikor a kötültekintően, tőlem telhető alapossággal, vigyázva felépített világunk összedőlt. Az ezt követő események már csak részletek, érdekes, de elhanyagolható részletek láncolata, melynek végén ott álltam újra, egyedül.
Johan kezét valahogyan lefejtettem a nyakamról és ellöktem magam az ágytól. Kiugrottam az ajtón. A nő és a gyerek rémülten néztek rám. De a nő tekintetében már ott vibrált a pánik, az a fajta elemi pánik, ami ritkán vezet jóra. De lőször Johannal kellett foglalkoznom. Az ajtót ütötte és hörgött. Felvettem az asztalról a pisztolyomat, visszamentem, és kétszer főbe lőttem.
-- Menjünk inenn -- mondtam nekik. A gyerek sírt, de bólintott. A nő nem mozdult, csak bámult maga elé. Összeszedtünk egy pár holmit, kivittük a kocsiba.
-- Maradj itt, hozom a mamádat -- mondtam a gyereknek, és visszamentem. De a nő nem volt sehol. A hálóra sandítottam, ahol Johan hevert. Az ajtó félig nyitva volt.
