Végül sokáig, egészen addig, míg egy okos ember meg nem próbálta elmagyarázni nekem, nem értettem meg, hogy ezek az alakok miért csinálták az, amit csináltak. Akkor szerencsére nem is érdekelt, legalábbis úgy csináltam, mint akit nem érdekel. Odaléptem a pinceajtóhoz, lelőttem róla a lakatot, felemeltem a konyhapultról a petróleumlámpát, és lementem. Undorító bűz volt odalent. Valamiért tudtam, hogy egy mocsok sincs itt. Ezek csak emberek. Felemeltem a lámpást, és arra gondoltam, hogy jó, hogy a Kölyök nem jött. Emberek, megkínzott, megcsonkított emberek hevertek koszos pokrócokon. Elkínzott tekintettel néztek rám. Ha megmozdultam, riadtan rándultak össze. Tudtam, hogy nagy részükön nem tudok segíteni. Igyekeztem felmérni, ki az, akinek még van esélye... Összesen lehettek vagy tízen, és jó, ha hárman fogják megérni a következő napokat. Ezekhez odaléptem, felnyaláboltam őket és felvittem a konyhába. Csöndben tűrték, bármit csináltam velük. Ez volt a legrosszabb. Merev arccal kiléptem az éjszakába. Kimondhatatlanul jól esett a friss, hideg levegő.
-- Kölyök! Hozd a teherautót!
-- Hozom!
És most jött a legrosszabb. Megszámoltam, hány lőszerem maradt. Elégnek kell lennie. A három ember, akiket kihoztam -- egy férfi, egy nő és egy gyerek, reméltem, hogy egy család -- megértették, mire készülök. És hogy végig tudtam csinálni, annak az a hálás pillantás volt az egyetlen oka, amivel jóváhagyták. Az egyik szobából hoztam egy párnát. Nem tudom, miért, de nem akartam, hogy hangos legyen.
Mire a Kölyök megjött, már a lángoló ház előtt álltunk, a hóban. Hazafelé senki nem szólt. Csak a Kölyök nyelte némán a könnyeit.
