Aftershock

Nem jutottunk el kórházig végül, csak valami nagyobb orvosi rendelőbe. Szerencsére volt mellette egy gyógyszertár is, bár sok mindent nem hagytak benne. Johant betámogattam -- inkább becipeltem -- egy szobába, felfektettem az ágyra. Félájult volt, amit nem bántam, mert ki tudja, mit kell csinálnom vele... Levágtam róla a nadrágot. A lába összeroncsolódott, bokájának törött roncsai itt-ott kibökték a bőrt. Ha orvos lennék és a világ normális lenne még, akkor se biztos, hogy össze lehetne rakni. Így viszont semmi esélye, hogy rendbehozzam. Gondolkodni kezdtem. Le fogom vágni a lábát. De előtte vigyem haza? Ott többen lennénk, van meleg, van forró víz. De legalább 2 óra, mire hazaérünk, és annyi idő alatt nem tudom, mi történne vele. Bolond voltam, hogy nem vetettem legalább egy pillantást a lábára, mielőtt úgy döntötem, hogy nem haza megyünk. Körülnéztem. Ide, úgy látszott, nem jutottak be, érintetlen volt a helyiség. Odaléptem a gyógyszeres szekrényhez, betörtem, és válogatás nélkül szórtam be a holmit a táskába. Hogy legyen valami értelme enek az egész kirándulásnak. Amikor a felső polcot söpörtem volna le, megakadt a szemem egy dobozon. Vicodin. Nem hittem benne, hogy túl sokat érne egy szilánkosra tört boka esetében, de ki tudja. Jelnek tekintettem: hazamegyünk.