Aftershock

Hajnalban már nem esett a hó, de nagyon hideg volt. Az asszony és a gyerek a mi házunkban marad addig, míg vissza nem jövünk. Megölelték egymást, a nő sírt, ettől a gyerek is sírni kezdett. Némán kiléptem az ajtón. Beindítottam a motort, és vártam Johanra, és azon gondolkoztam, hogy fontosabb, hogy ő térjen vissza, mint hogy én, és ez a gondolat nem tetszett, de tudtam, hogy most már e szerint fogok cselekedni.
Szótlanul hajtottam. A város, amit kinéztem a térképen, vagy 50 kilométerre volt innen. Csak remélni tudtam, hogy ott nem fognak annyira hemzsegni a mocskok, mint a közeliben. Az úton folyamatosan azt figyeltem, hogy ha muszáj, hova tudnánk elmenni, ha végül tényleg megjelennek... Kisebb földutak vezettek be az erdőbe időnként, bár a nagy hóban nehéz volt észrevenni mindet. Nem jártak már a gépek, hogy járhatóvá tegyék az utakat.
-- Visszafelé megnézünk néhányat -- mondtam Johannak. Bólintott. Ő is feszülten kémlelte a környezetet. Nem találkoztunk egy mocsokkal sem egész úton, vagy ha igen, nem vettük észre. Lassan feltűnt előttünk a város. Kihalt volt és csendes. A bekötő utak mentén mindenféle épületek álltak, lerakatnak néztem őket. Jó lenne tudni, tényleg azok-e, és ha igen, melyikben mit tároltak.
-- Be kéne néznünk ezekbe -- mondtam Johannak, és választ se várva lekanyarodtam az útról.