Aftershock

A városban behúzódtam egy udvarra, és szitkozódva felszereltem a hóláncot. Nem is értem, hogy indulhattam el nélküle. Úgy látszik, valóban kezdünk egy kicsit elkényelmesedni, ennek pedig nem lehet jó vége. Minden kihalt volt körülöttem, mozgást se láttam. Nem tudom, vajon a világ más részein, ahol nincs hó meg tél, mi lehet? Vajon ott is csöndesebbek a mocskok néha? Miután kész lettem, visszaültem az autóba, és egy áruház felé indultam. Az autót a bejárat közvetlen közelében parkoltam le. Odabent sötét volt, büdös és hideg. Nem akartam kideríteni, mi okozza a szagot. A bevásárlókocsiba dobáltam egy csomó konzervet -- már attól felfordult a gyomrom, ha csak ránéztem --, meg lisztet. Nem tudom, miért, de úgy képzeltem, valami kenyérhez legalább hasonlót tudok belőle készíteni. Nem sok minden maradt egyébként itt, úgy látszik, errefelé hamarabb észbe kaptak az emberek: az áruházban totális felfordulás volt. Nem tudtam, nevessek-e vagy sírjak azon, hogy több élelem meg ásványvíz maradt a polcokon, mint plazmatévé. Miután megtöltöttem a kocsit, kivittem az autóhoz, beszórtam a holmit, és visszamentem. Volt még valami, amiért végül is vállaltam ezt az utat. Próbáltam nem gondolni arra, hogy kísértem a szerencsét, hogy eddig minden simán ment, és vissza kéne mennem, de így is elkapott a félelem. Állandóan hátra-hátrapillantottam. Sötét volt itt már, a bejárat, mint a haldoklók meséjének alagútjában, világított mögöttem, és én nagyon szerettem volna engedni a hívásnak, de megmakacsoltam magam, és a sportruházatok felé indultam.