Amikor egy kicsit sikerült eltompulni, szóltam a Kölyöknek, hogy menjen át Johan családjáért. Az asszony kisírt szemmel jött, a gyerek félve lépkedett mögötte. Valami bíztatót akartak tőlem hallani.
-- Nem tudom, mi lesz. Levágtam a lábát. Ha nem fertőződik el, ha nem öli meg valami vérrög, vagy az isten tudja, micsoda, akkor rendbe jön. Nem tudom... nem vagyok orvos. -- Olyan esdeklőn nézett rám, hogy valamit még mondanom kellett. -- Reggel okosabbak leszünk. Addig meg... -- a viszkire mutattam -- valahogy csak kibírjuk. -- A Kölyök értette. Bement és két pohárral tért vissza. Töltöttem. Az asszony egy hajtásra kiita, majd kézen fogta a gyereket, nagy levegőt vett, és bement a házba. Túl fáradt voltam, hogy velük tartsak.
-- Menj, Kölyök. Próbálj velük lenni. -- Lehunytam a szemem, és hallgattam a mély, jéghideg csöndet, ami most mégsem volt olyan fenyegető, mint néhány órával ezelőtt. Talán az ital segített. Talán a gondolat, hogy esetleg megmentettem egy ember életét. Ami a mai világban nem kis dolog.
B72
2011.02.10. 15:02 AfterBjörn
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
https://aftershock.blog.hu/api/trackback/id/tr152651717
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
