Aftershock

Az első nap bizakodó voltam, bár inkább nem mondtam el a családnak. Johan láza nem szökött fel újra, a sebéből rendszeresen szívtuk a cuccot. Úgy éreztem, kézben tartom a dolgokat. Nem tévedhettem volna nagyobbat. A Kölyök visszament a mi házunkba, csak késő délután jött vissza, ételt hozott. Amennyire lehetett, kitett magáért: többféle konzervet összekotyvasztott, száraz kenyeret is talált még. Sajnos, mióta Johan nem volt formában, megint alig volt kenyerünk. 1-2 órát maradt a Kölyök, aztán, amikor egy kicsit alábbhagyott a havazás, elment. Az asszony kisírt szemmel, idegesen, a kiborulás határán kóválygott a házban, de a gyerek meglepett. Csöndesen ült az asztalnál, néha beszélt is, néha bement az apjához. Erős kölyök volt. De az asszony nem tetszett, néha annyira messze járt, hogy talán azt sem tudta, hol van. És ha valami jó helyre vonult volna vissza ilyenkor, még örültem is volna. De van-e egy ilyen világ minden borzalmát, meg még többet is átélt léleknek olyan zuga, ahol béke van? Tekintetéből világosan kiolvastam a választ: nincs. Egy idő után azon kaptam magam, hogy nem szívesen hagyom egyedül a gyerekkel.