A reggel ugyanott talált minket. A gyerek elaludt, az asszony szinte tébolyult tekintettel nézett maga elé, én pedig tudtam, hogy be kell nyitnom a szobába, és valósággá kell tennem, amit mindannyian tudunk. Felkeltem az asztaltól, odaléptem az ajtóhoz. Rátettem a kezemet a kilincsre, mély levegőt vettem, és benyitottam. Sötét volt odabent, meglepően sötét. A betegség és talán a halál szaga fojtogatóvá tette a levegőt. Az ágyra néztem, ahol Johan feküdt. Fájó, harcos, szánalmas grimaszba torzult az arca, amikor meghalt. Odaléptem hozzá, miközben azon gondolkodtam, hogy el lehet-e rendezni egy ember arcvonásait, miután meghalt. A szeme nyitva volt, de homályos. A bőre sápadt, csonkjából vér és genny szivárgott. Ráborítottam a takarót, és leültem egy székre, hogy átgondoljam, hogyan tovább. Furcsán megnyugtatott, hogy tudtam, valóban meghalt. Aztán arra gondoltam, hogy meg kellene bizonyosodni róla, tudományos alapossággal is. Felálltam, odaléptem a tetemhez. Az ablakot megzörgette a szél. Felhajtottam a lepedőt, és odanyúltam Johan nyakához, miközben a tekintetem megint a csonkra tévedt. Miért vérzik még mindig? Mikor halhatott meg? Miért nem hideg a bőre? A sok kérdésre valami félelmetes válasz kezdett kialakulni bennem, éppen felszínre tört volna, mikor Johan két kezével odakapott a karomhoz, és olyan erővel szorította meg, hogy azt hittem, eltöri. Torkából értelmetlen, túlvilági hörgés tört elő. Ekkorra tudtam az igazságot, ami rosszabb volt, mint ha valóban meghalt volna.