A nappaliban ültünk, lassan besötétedett, de senkit nem zavart. Tudtuk, hogy Johan haldoklik odabent, és hogy semmit nem tehetünk érte. A gyógyszerek nem hatottak, és már nem tudtam, mit tehetnék. Igazából vártam, hogy meghaljon. A gyerek és a nő nem szóltak, csak ültek, és fogták egymás kezét. Én a tó felett lassan lemenő napot néztem. Ahol az egyik pillanatban még fény volt és talán élet, a következőben már csak árnyak és bizonytalanság, hogy lesz-e holnap. Gyönyörű, hideg és reménytelen naplemente volt ez, és éreztem, hogy most elmúlik valami, és soha nem lesz már ugyanilyen. Nem bírtam elvenni a szememet a kis fénysugárról, ami egy ideig, úgy tűnt, nem adja meg magát a természet törvényeinek, és velünk marad egész éjjel. De persze csodák nincsenek, és amikor ellobbant, tudtam, biztosan tudtam, hogy Johan is meghalt.