Aftershock

Amikor legközelebb felébredtem, tudtam, hogy ezt is megúsztam. Lázam alig volt, a lábam pedig egészségesen fájt. Hátradőltem az ágyban és hálát rebegtem valakinek. Megpróbáltam felkelni. Hát rálépni nem tudtam, az hamar kiderült. Félve vettem le a kötést, de úgy tűnt, valóban rendesen gyógyul a seb. Haver odaállt mellém, rátámaszkodtam meg a botomra és kimentünk a konyhába. Éhes voltam, ezt jó jelnek tekintettem. Most nem voltam válogatós, a jó öreg babkonzervet vettem elő, Havernak is szeltem egy jó vastag szelet sonkát -- ami a legértékesebb kajám volt mellesleg. Ekkor jutott eszembe újra, hogy vajon mennyire biztonságos ez a hely? Mert igazán kezdtem megszeretni. Kinéztem az ablakon. Az erdőt friss hó borította, nyomok nem látszottak semerre. Mivel most pár napig nem szándékoztam elhagyni a házat, úgy gondoltam, itt az ideje, hogy tudatosan figyeljem meg, ha feltűnnek újra, és megpróbáljak Winnetout játszani. Ebben az egész hülye világvégében ez volt a legérdekesebb: hogy úgy volt muszáj mindenféle gyermekkori álmot meg képzelgést végrehajtani, hogy a legkevésbé se volt hozzá kedvem, viszont nem ritkán az életem múlt rajta.

 

Rambónak jobban ment az ilyesmi. Én legalább 3-szor abbahagytam a seb összevarrását, dühödten dobtam le a tűt, de amikor rájöttem, hogy muszáj végigcsinálni, akkor már a könny csípte a szememet, hogy miért, mi az istenért kell nekem ezzel szenvedni, miért nem halok meg vagy haltam meg, de aztán persze jobb élni talán mégiscsak. Nem tudom, meddig fekhettem ájultan meg lázálomban, de túl sokat nem, úgy láttam, hogy gyakorlatilag még friss a seb, és a friss sebet lehet összevarrni, azt írta az egyik könyvem, és nekem persze voltak hozzá eszközeim, és mint nagy nehezen, több óra alatt kiderült, lelkierőm is. Nem mondom, hogy nem voltam magamra utána büszke. Reméltem, hogy jól is sikerült. Kiszellőztettem a lakást, a tüzet megint jól megraktam, ettem és visszafeküdtem a takarók közé. Még mindig lázas voltam. Reméltem, hogy hatni fog a gyógyszer. A puska most is mellettem hevert végig. A kutya – kint volt vagy egy órát – megint mellém feküdt, és együtt aludtunk.

 

Szuszogás. Valami – gondolom Haver nyelve – végignyalja az arcomat. Hűvös, jól esik. De hideg van közben. Nincs erőm, kedvem kinyitni a szememet. Takaróért tapogatózok, magamra rántom. Még mindig hideg van. Elég már ebből, legyen inkább vége. Égető fájdalom ébreszt fel nem sokkal később, és megint fázom. Valamivel tisztábban tudok gondolkodni. Fejemet a kandalló felé fordítom. Nem ég a tűz. Meg kell raknom. Lassan odakúszok, mindenem fáj, különösen a lábam. Valahogy beletuszkolok néhány hasábot a kályhába, és közben eszembe sem jut, hogy miért csinálom, az majd akkor, amikor lobo a tűz. Nem könnyű, de sikerül. Újra sötétség. Mikor megint felriadok, Haver mellettem fekszik, hatalmas mancsa a kezemen. A tűz csak pislákol és csend van. Nem tudom, hány napja fekszem itt, hogy wc-re kimentem-e azóta, vagy egyáltalán mi történt. Újra rakok a tűzre, a lábam fáj és tudom, hogy lázam van. Gyógyszert... Négykézláb kivánszorgok a fürdőbe, a kád hívogatón csillan, de még nem, még aludni akarok. Antibiotikumot kotrok elő a gyógyszereim közül, mindegy, melyiket, csak bevegyem és alhassak. Ciprobay vagy mi akad a kezembe. Megtapogatom a kötést, száraz, úgy látszik sikerült jól bekötnöm a sebet hirtelen. Kitámolygok a konyhába, iszom a kannából egy kis vizet, Havernak is töltök, aztán visszamegyek a takarók közé, a lobogó tűz mellé és belezuhanok az álomba.

 

A vér látványa sosem taszított – nem sokáig ment volna ebben a világban az efféle luxus –, de a saját vérem, nem kevés mennyiségben áztatva a nadrágomat, mégiscsak valami émelygést okozott már csak attól is, hogy odanéztem. Úgy történt a dolog, hogy kezemben a puskával mentem, megbotlottam és belelőttem a lábamba. Ilyen egyszerű. Szerencsémre a golyós puskát vittem, ha a sörétessel lövöm szét magamat, az gyorsan véget is vetett volna a túlélési kísérletemnek, lábam leszakad, kész. Így viszont csak vérzett meg fájt. Valahogy visszavánszorogtunk a házba – többnyire Haver vonszolt, én meg sziszegtem, bár rá tudtam állni, úgyhogy arra tippeltem, hogy nem a csonton szaladt keresztül a golyó. Odabent a fürdőben elővettem a kötszereket meg az ilyesmit, amit magammal hoztam, mély levegőt vettem és megnéztem, mennyire tettem tönkre magamat. A pánik lassan kúszott végig a gerincemen. Minden csupa vér volt, szemem előtt apró pontok ugráltak, éreztem, hogy el fogok ájulni, de azt meg nem szabad, mert akkor meghalok, ettől még jobban bepánikoltam. Lehunytam a szememet és az anyámra gondoltam, meg a családi ebédekre meg mindenre, ami előtte volt, de Istenre nem, nem tudom miért, és lassan nem tudtam, ki vagyok, hol vagyok, forgott minden, folyt a vérem, kezemben egy tekercs géz, Haver idegesen néz. Összeszedtem minden erőmet és egy gézcsomót tömtem a sebbe, kétszer körültekertem, megszorítottam és utána elsötétült a világ.

 

A horgászat. Mindig szerettem, de mióta muszáj is volt, valami különleges ízt kapott. Általában reggelente indultam el és délre már fogtam valamit. A folyó, amiben horgásztam, nem fagyott be teljesen még a legcudarabb napokban sem, úgy látszik jó gyorsan folyt. Ha volt olyan pillanat, hogy szinte örültem, hogy egyedül vagyok, az az üres vízparton volt. Haver mellettem ült, én pedig szinte gépiesn dobáltam a műcsalit, tekertem ki és vetettem be újra. Ilyenkor nem jutott eszembe, hogy akármi mászkálhat az erdőben, bár a puska mindig töltve hevert mellettem a földön. Ez később hatalmas hibának bizonyult persze. De addig a napig jó ötletnek tűnt és hamis biztonságérzetet is adott. Amikor végül megfogtam annyi halat, amennyi aznapra elég volt, általában haza is mentem. Volt olyan persze, hogy még folytattam a horgászatot, ilyenkor vagy visszaengedtem a halakat, vagy eltettem a jégszekrényembe – magyarul ott hagytam a köszöb mellett a megpucolt halat. Az olyan dolgok, mint a hagyma meg a paprika meg a só, kezdtek fogyni lassan, és voltam olyan hülye, hogy legutóbbi kiruccanásomkor nem szereztem be ezeket, lista ide vagy oda. De amikor legközelebb le kellett mennem a városba, nem ilyesmiért mentem...

 

Egy nap rettenetes hóviharra riadtam. Éjjel volt még, Haver mellettem feküdt a földön. Az ablaktáblák zörögtek, még villámlott is talán. Percenként mintha hógolyóval dobálták volna valami hülyegyerekek az ablakot, én pedig takaróba burkolózva ültem, és hallgatóztam.. Az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam, mi történik. Hogy a zörgések, zajok beolakodót vagy csak a tomboló vihart jelzik-e. Néztük egymást a kutyával, és nem tudtuk, mit csináljunk. Végül úgy döntöttem, hogy rakok a tűzre, csinálok egy kajaleltárt – rosszabb pillanatokban még az is eszembe jutott, hogy hetekre bezár a házba az ítéletidő – és kiülök a nappaliba, kezemben a puskával és várom, hogy mi lesz. Persze végül elnyomott az álom. Ez volt az egyik legnagyobb ajándék, amit a sorstól ebben a rohadt helyzetben kaphattam: mindig tudtam aludni.

 

Amikor az elkészült, megkelt kenyértésztát végül beraktam a sütőbe, boldog, félhülye vigyoromat a nappaliból hangzó zaj törölte le. Haver ott állt mellettem. Nyugodtan nézett, először rám, aztán a nappali felé. A konyha ajtaja csukva volt, nem tudtuk, mi történt odakint. Felkaptam a puskát és lassan elindultam. Olyan ismerős volt ez, annyiszor csináltam már, hogy úgy tűnt, rutin. Egy rohadék állt kint, kinyitotta az ajtót valahogy, de most nem csinált semmit, csak állt a szoba közepén és forgatta a fejét. A kutya mögöttem volt. Megnyugtató volt, hogy ez a hatalmas állat, az ember legjobb barátja, a legjobb barátom, legföljebb érdeklődéssel szemléli ezeket az eseményeket. Nekem ezer gondolat futott át az agyamon. Kinyitotta az ajtót, ez dörömbölt odabent a leghangosabban. Aztán észrevettem, hogy szaglál nem csak forgatja a fejét. Felemeltem a puskát. Felém fordult. Lesz min gondolkodnom, ha ezt túlélem. Másképp viselkedett, mint az eddigiek. Nem mondom, hogy értelmesen, még annyira sem, mint egy vadállat, de több volt, mint egy lélektelen tárgy, ami valamiért mégis mozog. És éppen ezért egy pillanattal többet vártam, mint szabad lett volna, későn húztam meg a ravaszt. Rám vetette magát, már szinte éreztem a nyakamon kaparászó ujjakat, de valami megállította. Lenéztem. Haver állt köztünk. A következő egy percben megértettem, hogy hogyan maradt életben ez a kutya. Először a földre döntötte támadónkat. Az kapálózott csak, most megint olyannak láttam, mint az eddigieket. De Haver nem gondolkozott, másodpercek alatt feltépte a torkát és már a lábánál volt és húzta kifelé a gurgulázó, hörgő alakot. Elképesztő látvány volt. Utánuk mentem és közvetlen közelről fejbe lőttem a fickót. De nem nyugodtam meg. Bár még nem tudtam, idilli napjaink ekkor kezdtek véget érni.

 

A városban nem változott semmi, csak a hó takarta jótékonyan a világot. Csönd volt, békés, nyugodt csönd. A legszükségesebb holmikat hamar beszereztem. Amikor a kenyérhez való dolgokat pakoltam a kocsimba, gyermeki izgalmat éreztem. Indultam volna már haza, de még szerettem volna teletölteni az autót üzemanyaggal. Nem volt könnyű, legalább 3-4 másik autót kellett lerabolni, de végül meglett ez is. Ekkor éreztem először, hogy ez az egész kiruccanás túl sima, valaminek még történnie kell. Pattanásig feszült idegekkel markoltam a kormányt, ide-oda nézelődtem, de olyan csöndes volt még mindig minden, mint amikor idefelé begördültem. Körülbelül 2 óra múlva, a lassan sötétedni kezdő délutánban megérkeztem a kis házhoz. Igazából fogalmam sem volt, milyen hónap lehet, meg hányadika, de úgy éreztem, hosszabodnak a napok. Kiszálltam a kocsiból, bementem a házba, Havert kerestem. Ott ült a konyhában, megint nézett csak. Leültem vele szemben. Lassan felállt, odajött. Megfogtam a pofáját, mondtam neki, hogy látod, megígértem. Nem csaholt, nem pacsizott. Csak olyan erővel nyomta nagy fejét az ölembe, hogy tudtam, mire gondol. Nem jó egyedül lenni.

 

Nagy nehezen rávettem magam a városba való leruccanásra. Két napja nem esett a hó, a ház környéke napok óta csendes volt, újabb nyomokat sem fedeztem fel. Nem tudtam, örüljek-e ennek. Az autóba egy csomó pokrócot, kaját pakoltam, sőt még egy rakás tűzifát is. A legnagyobb félelmem az volt, hogy elakadok valahol. Haverral nem tudtam, mit csináljak. Szívem szerint magammal vittem volna, hiszen ki tudja, mi történt vele, mielőtt találkoztunk. De az eszem azt súgta, jobb itt hagyni. Kitettem neki jó pár napra való kaját, leültem a székbe, és odahívtam. Megfogtam nagy fejét, szemébe néztem, és amennyire tudtam, hihetően előadtam neki, hogy legföljebb egy napra megyek el, de remélem már estére itt leszek. Úgy tűnt, megértett. Beültem a kocsiba és elindultam.

 

A nyomok odakint nem hagytak nyugodni. Kezdetleges csapdákat állítottam fel, amik legalább jelzik valahogyan, ha betolakodó jár a ház körül vagy a házban. Volt egy könyvem, amiben brutálisabb eszközökről volt szó, de azokhoz egy csomó mindent be kellett volna szereznem a városból, és valamiért nem akaródzott elindulnom. Még nem. Így viszont hamar azzal fizettem a halogatásért, hogy egy éjjel arra riadtam, hogy valami nincs rendben. Haver morgott mellettem halkan. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül a házban. Hallani nem hallottam semmit, de érezni lehetett a feszültséget. Lenyúltam az ágy mellé. A puska hűvösen simult a kezembe. Füleltem, de minden néma volt. Lassan kikászálódtam az ágyból és elindultam az ajtó felé. Kinyitottam. Semmi, bár sötét is volt. Egyszerre hűvös levegő csapott meg és egy halk koccanást hallottam. Világos lett minden. Tolvaj járt a házban. Odamentem az ajtóhoz, feltéptem. Semmit nem láttam odakint, csak a hó világított. A nyomokat majd reggel nézem meg. És valami komolyabb reteszt is szerelnem kell az ajtóra. Meg talán üzenetet hagyni a tolvajnak, hogy mi volna, ha nem lopna, hanem beköltözne. Jaj, de bonyolult és mégis milyen egyszerű lett minden. Leültem a konyhában, Haver az ölembe tette a fejét, én pedig gondolkozni kezdtem a holnapról. Másnap megvizsgáltam a nyomokat. Ha jól vettem ki, egyedül volt, bár elég keméynre tapostam már a havat a ház előtt, így egyértelműen nem tudtam megállapítani, a helyet meg, ahol a szűz hóba ért, nem találtam meg. A fészerben kerestem valamit, amivel biztonságosabbá tehetem a házat, ez mindennél fontosabbnak tűnt, de sajnos semmit nem találtam, amivel el tudnám reteszelni belülről az ajtót. Újabb tétellel gyarapodott a bevásárlólistám. Éreztem, hogy nem halogathatom sokáig az indulást. Le kell mennem újra. Félelmetes érzés volt, talán azért, mert idefent el tudtam hitetni magammal, hogy ez az egész magány és minden csak idefent van, és én választottam. De megint szembenézni a kihalt nagyvárosokkal, a szerte heverő hullákkal (bár reméltem, hogy mostanra széthordták őket az állatok), minden zajra összerezzenni, hogy hátha egy rohadék jön... De nem volt választásom, mert azok a dolgok, amik a listámon szerepeltek, egyszerűen kellettek. De még nem, még pár napig maradok. Egy székkel kitámasztottam a kilincset, mint az amerikai filmekben szokták, a hálószobát pedig ideiglenesen lezártam. Kihúztam az ágyat a nappaliba, úgy gondoltam, elalvás előtt azzal is elzárom az ajtót, a tűz pedig egész éjjel égni fog. Egy-két napon át megpróbáltam minél később elaludni, de egészen hajnalig nem mozdult semmi, engem pedig elnyomott az álom.

 

Traktorról álmodtam. Gyerekkoromban is vonzottak a traktorok, olyan jó nagy piros gépeknek tűntek, amik előtt nincs akadály. Álmomban egy ilyen óriási masinában ültem és mentem valahova, és jó volt, zúgott veszettül. Amikor felébredtem, valahol a szívem mélyén tudtam, hogy miért álmodtam traktorral. Már hetek óta kenyeret szerettem volna enni, és a kenyérhez vezető legrövidebb út a traktoron át vezetett. Addigra az azelőtt készült kenyerek gyakorlatilag mind ehetetlenné váltak, szóval nekem kell sütni. Nem örültem túlságosan ennek a gondolatnak, mert tudtam, hogy megpróbálom végigvinni. Elsőre talán nem kell a búzát is magamnak megtermeszteni – ennyiben sántított az álom megfejtése –, lisztet meg ilyesmit talán találok még odalent a városokban, de a vége úgyis az lesz, hogy megpróbálok bevetni egy kis földdarabot. Egyelőre azonban szó sem lehetett erről, a tél derekán se jártunk. Úgyhogy kimentem a ház elé, és az ajtó mellé letett jéggé fagyott csukák közül kiválasztottam egy kisebbet, bevittem és elkészítettem, tisztára mint a Tutajos. Haver is kapott belőle jócskán, de azért neki valami húsabbat is néztem a kamrában. Miközben ettem, minden olyan néma volt, mint minden nap, de valahogy békésebb is. Hallottam a varjakat károgni odakint, néha egy-egy ág megszabadult a hótól. Az ablakon át néztem a tájat, és arra gondoltam, hogy akármennyire sokat álmodoztam pontosan erről a pillanatról annak idején, tökéletesnek most nem mondható.

 

Egy üres könyvtár, ahol néhány holttesten kívül semmi nincs, elég fura. És nagy, meg csöndes. Azt gondolná az ember, hogy a könyvtárak alapvetően csöndes helyek, de összehasonlítva ezzel a némasággal, régebben itt valóságos hangzavar volt. Nem volt konkrét elképzelésem, csak könyveket akartam magammal vinni. Azért elsőre a krimik meg ilyesmik felé toltam a kis kocsimat, és -- micsoda érzés! -- két kézzel borogattam le a polcról a könyveket, tizesével hullottak lefelé. Aztán felmentem a szépirodalomhoz. Itt sötétebb volt és félelmetesebb. Hát, srácok, vajon arról, ami most van, megtudok-e tőletek valami újat? Szívem mélyén úgy éreztem, hogy igen. Ezért voltak ők, akiknek élete munkája századokon át él, a legnagyobbak. Minden embernek minden helyzetben tudnak valamit mondani. Legalábbis reméltem. Innen is felmarkoltam vagy 30 könyvet, válogatás nélkül, aztán elindultam kifelé. Mindig így volt: amikor elvégeztem azt, amiért jöttem, rámtört a pánik. Mert az nem lehet, hogy ilyen simán megy, tele van veszéllyel a világ, minden sarokban megmoccanhat valami -- élő vagy holt --, miért nem öltök már meg?! Aztán leértem a kocsihoz, bedobtam kocsistul a szerzeményeket, és útnak indultam a Bakonyba.

Amikor végül nem jött több víz a csapból, különös megkönnyebbülést éreztem. Addig minden próbálkozás előtt ideges voltam, és egyre többször, napjában ötvenszer is le kellett ellenőriznem, folyik-e még víz. Egy reggel azonban ennek vége volt, nem jött több víz. Számba vettem a lehetőségeimet. Hó rengeteg volt még, tüzelőm is akadt, néhány hétig-hónapig biztosan nem a szomjúság öl meg minket. Aznap nem mozdultam ki a házból. Fürdővizet készítettem, és a könyvekből, amiket hoztam magammal, elővettem egyet, amit még nem olvastam, és petróleumlámpa mellett, egy kényelmes fotelban hátradőlve olvastam. Még egy cigarettát is elővettem, pedig azt csak nagyritkán engedélyeztem magamnak. Délután kimentem a pajtába, beültem a kocsiba és beindítottam. Ezt heti 1-2-szer megpróbáltam, és most jeges rémület kúszott végig a gerincemen. Az akkumulátor alig tekerte az indítómotort. Indulj be, csak egyszer indulj be, könyörgök. Vártam. Ha még egyszer megpróbálom és nem sikerül, az az utolsó próbálkozásom, tudtam. Így inkább kiszereltem az aksit, bevittem a házba, és letettem a kandalló mellé. Pár óráig melegítettem, majd visszavittem, beszereltem, és -- tagadva a rettentő félelmet, amit éreztem --, beindítottam a kocsit. Életem egyik legszebb hangja volt a felzúgó motoré. Attól kezdve minden nap legalább negyed órát autóztam az udvaron. Idétlenül nézhetett ki, de hát nem volt senki, aki nézzen. Haver -- így neveztem a kutyát -- mindig velem tartott.

Kutyaugatást hallottam egy reggel. Nem tudtam, nem valami álom folytatódik-e, mert addigra éppen eleget gondoltam arra, hogy ha nem találok valami társaságot, ha továbbra is ilyen egyedül maradok, meg fogok bolondulni. Rohadt nehéz volt nap mint nap szembenézni ezzel a sok szarral, ráadásul úgy, hogy azt sem tudtam, van-e valami értelme a puszta életben maradáson kívül. Amikor láttam azt a Tom Hanks-filmet, amelyikben hajótörött, azon gondolkodtam, hogy vajon mi a francért nem adja fel. Most megértettem: mert képtelenség, bármennyire szeretném is néha. Szóval a kutyaugatás ébresztett fel. Magamra kaptam a ruhámat, kezembe a puskát, és rohantam ki a hóba. Nyomok voltak a ház körül, de nem vagyok egy Aragorn, hogy tudjak belőlük olvasni. Nem ez volt az első eset különben, de most feltünően sok volt, ember és állat egyaránt járt az éjszaka errefelé. Kerestem magamban, hogy félek-e, de valahogy nem találtam. Örömöt, kíváncsiságot, izgalmat annál inkább, amikor újra felcsendült a kutyaugatás, és nem is túl messziről. Arrafelé indultam. Pár száz métert tehettem meg, amikor megláttam. Egy óriási bernáthegyi ült egy fa tövében, mozdulatlanul, és mérte a tájat, benne az embert. Nem látszott rajta öröm vagy düh, csak ült, méltósággal, és várt. Elindultam felé. Most már csak engem nézett, várakozón. Olyan volt, mint valami indiános filmben, amikor a harcos megtalálja az állatát, sast vagy ilyesmi. Tudtam, éreztem valahogy, hogy minden rendben lesz. Odaértem hozzá. Kezemet a fejére tettem. Behunyta a szemét, majd felállt, körülszaglált, és minden érzelemnyilvánítás nélkül elindult a nyomaimon, vissza a házhoz. Nem voltam egyedül többé.

A József. A József háromgyermekes apa, portásként dolgozik 3 műszakban. Szereti a piát, a főnöke ezért időnként ki akarja rúgni, időnként ki is rúgja, aztán vagy visszaveszi, vagy máshol dolgozik tovább a Józsi. Alapvetően rendes ember, simlis vigyora van, szereti a kutyákat. A cégnél, ahol akkoriban dolgoztam, mindig ő etette a két blökit, azok voltak az őrkutyák. József sosem szövegelt, ha vasárnap mentem be dolgozni és ahelyett, hogy alhatott volna, a kaput meg az irodát kellett nyitogatnia. Néha dumáltunk is, piát is vittem neki időnként, sőt egyszer kártyáztunk is, amikor egy év végi buli után bent maradtunk páran. Azt, ami Józsefből maradt, akkor öltem meg, amikor a nagy útra készülvén eszembe jutott, hogy a cég telephelyén egy csomó hasznos holmit találhatok.

Megmozdult az egyik bokor. Egy madár rúgta el magát róla. Újra csönd. Hóropogás, valahonnan elölről. Kezemben megremegett a puska. Valami kilépett egy fa mögül. Ember volt, kezében tartott valamit, de nem láttam, mi az. Mozgása, tartásának egész feszülő figyelme arról árulkodott, hogy normális ember... Kiáltsak? Lőjek? Majdnem elröhögtem magam a gondolattól, hogy mennyire leegyszerűsödött a világ. Nincs rajtam kívül élő ember az egész bolygón, csak néhány, és ha meglátom az egyiket, vagy rálövök vagy rákiáltok. Istenem, ki mondhatja, hogy nem érdemeltük meg ezt az egészet? Rákiáltottam. Felkapta a fejét, nézett, csöndesen, mérlegelve. Aztán elindult. Nem tudom, világbajnok futó volt-e vagy mi, de úgy rohant, hogy azt hittem, előbb teszi meg a köztünk levő 50 métert, mint hogy lőni tudok. Nem tudtam, mit akar. Örül, hogy nincs egyedül? Meg akar ölni? Kínzó, rettenetes pillanatok voltak ezek. Célra tartottam a puskát, és újra kiáltottam, hogy álljon meg. Megtorpant. Pisztoly volt a kezében. Lassan rám emelte. Lőttem. Összeesett. Odarohantam hozzá. Értelmes szemek csillogtak elő egy szakállas ábrázatból. Beszélni már nem tudott, a sörétek tenyérni darabokat szaggattak ki a mellkasából. A tekintetéből kiolvasott -- odaképzelt? -- kérdést soha nem tudtam többé elfelejteni. Azt kérdezték ezek a szemek: miért?

A félelem. A félelem nem változik. Nem arról beszélek, ami egy átlag világvége-túlélő mindennapjait kitölti, de legalábbis a háttérbe húzódva folyamatosan ott lebeg. Amiről beszélek, az az a jeges rémület, ami akkor kerít hatalmába, amikor kicsit messze csatangolsz otthonról, és egyszer csak rájössz, hogy nem vagy egyedül. És hogy az ellenséged ezúttal nem valami dühöngő élőholt, hanem ugyanolyan ember, mint te -- csak más utat választott. Amit te összeszedtél, munkával, verejtékkel, ő abból akar túlélni. És ehhez a legjobb, ha megöl először. Nem tudom, a hosszú idő alatt, amit egyedül töltöttem ebben a világban, fejlődtek-e valamit az érzékeim, de aznap elég hamar rájöttem, hogy követnek. És valahogy azt is tudtam, hogy ezúttal nem én vagyok előnyben. Valami tudatos gonoszság követett, valami, amiről azt hittem, a városban hagytam. Ez volt a pillanat, amikor ráébredtem, hogy valójában mi űzött el onnan: hogy tudtam, vannak még rajtam kívül túlélők, és tudtam, milyen az ember. Hatalmas kört leírva hazafelé igyekeztem, reméltem, hogy azalatt nem támad meg. Látni egyszer se láttam, de valahonnan tudtam, hogy ott van mögöttem. Feltűnt a ház. Megtorpantam. Hátha üldözőm nem is tud róla... Akkor viszont az előtt kell leszámolnom vele valahogyan, mielőtt odaérek. Mert mi van ha többen vannak, és ez csak valami őrszem, felderítő vagy a tököm tudja, hogy hívják ezeket katonáéknál. Rettegtem, talán jobban, mint eddig bármikor. Fenyegető volt a tudat, hogy ezúttal nem vagyok okosabb, ügyesebb, mint a másik. Nem tudtam, mit csináljak. Csőre töltöttem a sörétes puskát, és szembe fordultam a támadómmal. Vagy legalább arra, amerről sejtettem. A nap lemenni készült, a hó viszont világított. Csönd volt az egész erdőben.

A tűz megszűnt kelléknek lenni, ami a jó kis hangulathoz szükséges egy téli estén, vagy ami bogrács alá kell, hogy a félrészeg társaság pörköltje azért csak elkészüljön. Nekem a tűz az életet jelentette. Nem tudom, hogy ez az egész világvége csak vírus volt-e, vagy a természet igazi átfogó támadást indított ellenünk, de tény, hogy ilyen hideg télre nem emlékszem, a 20 fokos hidegek sem voltak ritkák. Sokszor napokig zuogott a hó, de annyi, hogy amikor végül elállt és ki szerettem volna nyitni az ajtót, komolyan meg kellett vele dolgozni. Ételem volt még, de a tüzelő vészesen fogyott. Amennyit az egykori tulaj itt hagyott, meg amit hasogattam magamnak, az elég lett volna egy normális télre, de az én telem nem volt normális. Pedig lezártam szinte minden szobát, amit nem használtam -- viszont a fürdővízből nem engedtem. Ragaszkodtam ehhez a luxushoz, talán ez is egyike volt azoknak a hóbortoknak, amikkel próbáltam megmaradni. Mindenesetre víz még mindig volt, de ennyi hóval akkor is lett volna, ha már a csapból nem folyik. De a tüzelő beszerzése nem volt egyszerű -- és én mégis hálás voltam és vagyok, hogy a sors olyan feladatokat adott nekem, melyekkel nehezen bár, de meg tudtam birkózni. Mert később sajnos jött más is. Ezek a hónapok voltak az én idilli napjaim.

Elegem van a konzervből. Nem tudom, hányadik hete lehettem az új lakomban, amikor egy reggel, kezemben konzervnyitóval (ami óriási kincs) álltam, és csak nézegettem, forgattam egy babfőzeléket. Aztán visszatettem a polcra, és arra gondoltam, hogy ha most nem szedem elő a horgászfelszerelésemet és megyek le a patakhoz, akkor lehet, hogy sosem fogok, mert beleszürkülök a világvégébe. Pedig hideg volt nagyon már, a tavak tán be is fagytak. Összeszedtem az akaraterőmet (ez az egyik legnezebb dolog monstanság), bepakoltam a dolgokat egy táskába, és elindultam. Nem jártam sikerrel, persze. Hiába dobáltam a műcsalikat, mindenfélét kipróbáltam, semmi sem történt. Mégis lelkesen, kipirult arccal érkeztem haza, és gondolatban a holnapi napon bevetendő technikákat vettem sorra, és nem jutott eszembe, hogy az erdőben egy csomó rohadék kószálhat. Nagyszerű nap volt, még a bab is ízlett végül.

Az első telemet egy faházban töltöttem. Egy terepjáróval, benne rengeteg élelemmel, gyógyszerrel, lőszerrel és üzemanyaggal a Bakonyba indultam. Szereztem térképeket, igyekeztem értelmesen megválasztani a helyet, ahol meghúzom magam a télre. Közel akartam lenni egy nagyobb településhez, hogy ha bármi eszembe jut, legalább megpróbálhassam beszerezni. Szerettem volna, ha valami folyóvíz van a közelben, és mégis, amennyire lehet, rejtett helyen akartam lenni. Többnapos keresgélés, úttalan utakon történő araszolás után végül megérkeztem egy elhagyott erdészlakhoz. Azokat a napokat, amik mögöttem voltak, senkinek nem kívánom. Egyedül éjszakázni a kihalt országút mellett, csatangoló rémségek között, melyek nagy része lehet, hogy csak a képzeletem játéka volt, maradékuk pedig egyszerűen állatok elsurranó képei, de amiket én mégis valaha volt emberek eltorzult maradványainak láttam... Mégis tudtam, hogy helyesen döntöttem, és jó volt magam mögött hagyni a civilizáció romjait. Az erdészházban nem találtam senkit és semmit a berendezésen kívül. Élelem nem volt. Miután nagyjából meggyőződtem róla, hogy a ház és a környék biztonságos, a fürdőszobába siettem. Megnyitottam a csapot. Nem tudom, az Isten miért kímélt meg, és miért volt velem most is -- talán mert viszonyunk eladdig kimerült abban, hogy vagy szidtam vagy megköszöntem neki valamit, de sosem kértem. Egy-két köhögés után megindult a víz. Mivel nem tudtam, meddig lesz így, a magammal hozott kannákat teletöltöttem, a kádat is, meg minden lábost, amit találtam. Úgy néztem, jó háromszáz liter vizet halmoztam fel. És még volt a csapban. Megnyugodtam. A kocsit letakartam gallyakkal, mindent behordtam a nappaliba. Fejszét vettem elő, és nekiláttam tüzelőt gyűjteni. Tudtam, hogy a tél nem végez velem.

Vidéken még akkor is más a világ, ha éppen a városi nyüzsgés nem jellemző még Budapestre sem. A városban mindig vannak zajok, zörgés. Sikolyok egyre ritkábban. A városban azt hiszed, minden ott van, amire szükséged lehet, vidéken mindenért meg kell dolgozni. De a városban minden egyes megtett lépés veszélyes. Nem tudsz elég óvatos lenni. Amikor egyszer egy sima Tescót akartam megcsinálni, minden olyan békésnek tűnt. Majdnem elfelejtettem, hogy nem az. Mentem befelé, még egy kocsit is akasztottam odakint. Óvatosan lépkedtem végig a sötétbe borult áruházon. A sörétes puskámat a táskatartóba tettem. Surrogott a kerék, ilyen hangot azelőtt sosem hallottam. Nem csoda. Ennyire egyedül Tescóban nem volt még senki. Amikor megláttam magam előtt a sajtos pultot, megdobbant a szívem. Büdös volt, de érintetlen. Tudtam, hogy ma jót vacsorázok. És ekkor véletlenül nekitoltam a kocsit egy magazinos állványnak. Apró zörej. Ijedten álltam meg, egyik kezemmel a kocsit tartva kirántottam a puskát. Kaparászás valahonnan. Aztán megláttam. Pénztáros vagy árurakodó lehetett valaha, ma már csak egy dühöngő vadállat. Véres inge volt, eltorzult arca. Lassan mászott felém, lehet hogy eltört a lába valamikor. Céloztam, és ekkor valami hideg nyugalom szállt meg. Ha lelövöm, menekülnöm kell, szinte biztos. Hangos lesz, idecsődíti a többit. És nem lesz sajtom. Lassan, hogy lásson, elindultam a konzervek felé. Szerencsére volt még egy csomó, a hozzám hasonló túlélők -- ebből is látszik, hogy sokan már nem lehettünk -- nem nyúltak szinte semmihez. Egy zacskóba szórtam 4-5 babgulyást, összefogtam a zacskót és vártam. Amikor feltűnt a zombi, ütöttem. Csöndes puffanással nyílt szét a feje. Még egyet odacsaptam. Elhasalt, csend. Vártam pár percet. Nyugalom helyett pánik tört rám. Összehordtam a kocsimba mindent, amit értékesnek találtam, és elmenekültem. Sosem volt még ilyen jó bezárni magam mögött az ajtót otthon.
De vidéken más. Nehéz, de ha tudod, mit akarsz, meg tudod csinálni, mert legalább kiszámítható egy-egy nap. Legalábbis sokáig azt hittem.

A rendelkezésemre álló élelem nem gyorsan, de kíméletlenül fogyni kezdett egy napon. Nem tudom megmondani, azért-e, mert valóban nem volt sok, vagy azért, mert egy idő után egyszerűen nem mertem elmenni a lerobbant, sötét Tescókba érte, vagy mert tudat alatt már mást akartam akkor: útra kelni, elmenni a városból. Olyan helyen és úgy élni, ami nemcsak a máról és a holnapról szól, hanem egy kicsit olyan, mint régen: van benne jövő. Gyors felmérés alapján úgy tűnt, két hétre való élelmem van. Az még akkor is kevés lenne, ha a terv már körvonalazódott volna. De ekkor még szó sem volt ilyesmiről, csak azt tudtam, hogy el akarok menni. Hogy elegem van a félelemből, hogy ha a szél meglibbenti éjszaka az ablakom előtt álló fenyő ágait, rémülten kapok fegyver után; hogy soha nem tudom, másnap nem halok-e meg; hogy azon a helyen élek, ahol azelőtt is, és ahol minden egyes pillanat arra emlékeztet, ami soha nem jön már vissza. Mennem kellett innen, menekülni. Azt hiszem, ezek voltak azok a napok, amikor végül elfogadtam, hogy nem álmodom és nem őrültem meg. Hogy ez mind valóság, és nekem ebben a vaóságban kell helytállnom. Papírt és ceruzát vettem elő és tervezni kezdtem. Először leltárt készítettem. Legfontosabb tételem a lőszer és az üzemanyag volt. Komor elégedettséget éreztem.

Sosem vonzottak a lőfegyverek, de elég hamar rájöttem, hogy az efféle luxussal, hogy mihez van kedvem meg mihez nincs, le kell számolnom, úgyhogy egy nap azzal az elhatározással léptem ki az utcára, hogy fegyvert kell szereznem. Addig aránylag nyugodtan mászkáltam fel-alá, betörtem gyógyszertárakba, nem teljesen szétcincált házakba és gyűjtöttem, amiről úgy gondoltam, még hasznos lehet. De aznap rossz érzéssel ébredtem. Első dolgom volt rohanni a csaphoz, és megnézni, van-e víz. Volt, de az érzés nem múlt el. Az ablak előtt mintha elvillant volna valami árnyék. Odarohantam, feltéptem. Semmi. Gondolkodni kezdtem, és a közvetlen életveszély érzése úgy szakadt rám, hogy szinte lerogytam a fotelba. Éreztem, hogy ebben a pillanatban vége a nyugalomnak, mert megértettem, hogy minden rohadt lépéssel valakihez, aki ártani akarhat nekem, közelebb kerülök, hogy ebben a világban én vagyok a vad, az idegen, a nem normális, és a természet rendje, hogy az ilyet elpusztítsa. Egy seprű nyelét hegyesen kettétörtem, egyik kezemben a botommal, a másikban ezt a nevetséges fegyvert tartva kiléptem az utcára. Nyugalom volt, késő nyár. Az autómhoz siettem, beültem. Izzadt kézzel markoltam a kormányt, és lázasan törtem a fejemet, hogy honnan tudnék fegyvert szerezni, de azonnal. Végül egy vadászbolt jutott eszembe, odahajtottam. Nem tudom, hogy és miért, de érintetlen volt. Betörtem, a kirakat üvegének csörömpölése olyan hangosnak tűnt a néma körúton, hogy összerezzentem. Fél órával később egy jó nagy táskányi lőszerrel, egy távcsöves golyós- és egy sörétes puskával tértem vissza. Tudtam, hogy pisztolyt is szeretnék, de az itt nem volt, és most csak haza akartam menni, elsötétíteni mindent, és a biztonság illúziójában tervezni a holnapot. Hazafelé egy benzinkútnál megálltam, egy ott parkoló autó üzemanyagát kannákba töltöttem, bentről pedig két üveg viszkivel távoztam. Életem egyik legizgalmasabb napja volt, pedig moccantalan volt minden körülöttem. Közvetlenül nem fenyegetett senki és semmi. De úgy tűnt, minden figyel. Azóta csőre töltött puskával az ágyam mellett alszom. Ha tudok.

 

Két hónapja szakadt össze minden, amikor először jutott eszembe, hogy úgy néz ki, rólam elfeledkeztek, én nem haltam meg, én nem lettem egy két lábon járó semmi, amelyik valami tökéletesen értelmetlen módon mégis létezik, és gyilkol és zabál. Én ugyanaz maradtam, aki voltam, annak ellenére, hogy ha varázsütésre minden visszaállt volna, soha nem lettem volna már a régi. Szeptember végén jutott először eszembe, hogy hideg van. Csúnya ősz köszöntött be szinte egyik napról a másikra, legalább 15 fokot esett a hőmérséklet, és ekkor arra gondoltam, hogy ha nem csinálok valamit, a végén megfagyok. Nem a vírus öl meg, nem a zombik fognak megzabálni, hanem egyszerűen -- ha éhen vagy szomjan nem halok addig -- egyszerűen megfagyok. Az ilyen gondolatoknak az a komoly hátulütője, hogy magukban hordozzák a cselekvés kényszerét. Így hát, noha erre addig gondolni sem mertem, tervezni kezdtem. És az is eszembe jutott, hogy nem valami ilyesmi emelte-e a nehéz sorsú embert mindig is társai fölé? Hogy muszáj volt terveznie. Hiszen akinek minden nap megadja azt, amire szüksége van, annak miért is legyenek álmai? Az én álmom, azt hiszem, sokkal földhöz ragadtabb volt, mint a történelem legmerészebbjeié. De elérni.... Ha tudná valaki, milyen az önmagából kifordult ember üvöltése, ahogy fel-alá visszangzik az utcáról, miközben a kúszó hideg ellen már két-három pokróc sem véd, és az ember éhes és fáradt és egyedül van, nos az a valaki azt mondaná: egy nyugodt, békés, meleg zug, ahol holnap is nap lesz, van olyan fontos, mint a csillagok.

2013 júliusában az egész világon szinte egyszerre tört ki a járvány. Addigra nyilvánvaló lett, hogy az ember nem elég felnőtt ahhoz, hogy megértse: a jövő az ő kezében van, és óriási lehetőségeket mulasztott el rövid léte során. De a Föld vagy a természet, vagy Isten, nevezzük bárhogy, kivárt. Egészen addig, míg egyértelművé nem lett, hogy az ember, ez a magát oly nemesnek, bölcsnek és fennköltnek tartó faj, még arra sem képes, hogy a saját életkörülményeit, a saját vackát, ha úgy tetszik, ne szarja tele. Vagy ha teleszarta, addigra építsen vagy szerezzen egy másikat valahol. És amikor a természet erre rájött, cselekedett.

Körülbelül 1 hét alatt a népesség nagy része meghalt, és mi, az a maradék néhány ezer vagy tízezer, azt hittük, hogy ezzel vége. Hogy nehezen, de valahogyan túléljük ezt is, és majd a következő generáció, vagy az utána következő már csak emlékezni fog minderre, és nem is közvetlenül.

De a sorsnak már nem volt elég egy figyelmeztetés vagy egy sima ritkítás. El akarta pusztítani hűtlen gyermekeit, hogy hírmondóba se maradjon, és hogy a bálnák vagy a fasz tudja, kik-mik, ne is tudjanak arról, hogy volt itt egy faj, amelyik tudta, mi az a kerék és amelyik tudta, hogy odafent, az a sok kis fehér pont az égen micsoda, és álmodott arról, hogy majd egyszer eljuthat oda.

Nem volt kímélet. Mert amikor az első sokkból magunkhoz tértünk, és a magány és az elveszettség érzése egy nagyon kicsit halványulni kezdett, megmozdultak odakint az utcán azok, akiket még nem volt időnk eltemetni. És ne higgyétek, hogy kevesen voltak.

 

Zombi. Vicces szó volt sokáig. És amikor olyan jelentéssel telik meg, aminek már semmi köze a vicchez, akkor érted meg, hogy az egész kurva világ kifordult önmagából. És amikor egy ilyen világban is az egyetlen dolog, amit tehetsz, az, hogy -- már csak a régi önmagad iránti tiszteletből is -- megpróbálsz megmaradni, akkor rohadtul tud fájni, hogy nincs rajtad kívül senki.

Zombi (főnév): Természetfeletti erők által mozgatott, rendszerint élőhalott ember, akinek nincs saját akarata.

Ez a meghatározás pár ponton sántít. Bár ne így lenne.

Szeretek aludni. Szerettem azelőtt is. De a pusztulás után, amikor túlzás nélkül minden nap élethalálharc lett, és minden falat kenyér maga az élet, akkor bizony felbecsülhetetlen értékűvé váltak azok az órák, amelyekben az ember aránylag nyugodtan alhat. Nekem, megint csak ezt tudom mondani, óriási szerencsém volt az első hetekben, amikor fogalmam sem volt róla még, milyen kurva veszélyes lett odakint egyáltalán megmozdulni is. Hetekig nem költöztem el, hetekig minden nap otthon maradtam, vagy portyaszerű kiruccanások után siettem haza. És nem találkoztam eggyel sem. Pedig de sokan vannak... És amikor hazaértem, és bezártam az ajtót, és lesötétítettem (ezt valamiért ösztönből már akkor megtettem minden alkalommal, vagy akár fel se húztam a rolót), szóval ezek után aránylag nyugodtan tudtam aludni, már ami a közvetlen veszélyérzetet érinti. Hogy egyébként nem voltam a legjobb formában, az érthető. Istenem, milyen jókat aludtam. Hideg volt, fűtés semmi, de 2-3 pokróc, egy vánkos, és kész is voltam. És volt még vezetékes víz. Sokszor arra aludtam el, hogy elképzeltem, hogy felkelek és játszom a most halott szemekkel a polcról figyelő Box-szal. A halott lcd tv-n. De legalább víz még volt.

Hogy a gyógyszerek mennyire fontosak és mennyire tudnak hiányozni, arra az első kegyetlen berúgásom utáni másnapon jöttem rá. Pedig voltak ilyen-olyan gyógyszereim, antibiotikum meg ezek, de iszonyatos fejfájással fetrengeni egy rég elhagyott lakásban, miközben odakint tovább omlik össze minden... nem volt olyan jó. Úgyhogy aznap délután, amikor a második hullám is lement és tudtam legalább gondolkozni, első utam egy gyógyszertárba vezetett. Mókásnak tűnt, hogy 20 levél fejfájáscsillapító miatt megöltem  párat azok közül, akik egy másik világban talán ismerőseim lehettek volna. Vagy csak olyan valakik, aki mellett szó nélkül elmegyek. De ez nem másik világ volt, itt dühöngő vadállatként csatangolt mindenki, aki nem halt meg azonnal. És nekem fájt a fejem, és köztem és a gyógyszerek közt álltak ezek. Nem volt választásom. Hazafelé arra gondoltam, hogy remélem, sosem jön el a nap, amikor élvezni kezdem ezt az egészet.

Nem tudom, mennyi ideje lehettem kivetve ebbe a brutális világba, amikor először jutott eszembe a másik nem. Nőkre mint társaságra persze addig is sokat gondoltam, de másképp nem nagyon. Nem tudom, miért, hiszen állítólag a túlélés ténye mindig nemi vágyat is ébreszt az emberben előbb-utóbb. Vagy hülyeség ez az elmélet, vagy az agyam blokkolta az ilyesfajta gondolatokat, mindenesetre hetek kellettek ahhoz, hogy először ébredjek rá: jó volna valami efféle helyzetbe kerülni most már. Esélyem semmi nem volt rá, de a gondolat időnként eléggé kikerülhetetlenül jelentkezett. Aztán éhes lettem, megöltem valakit, aki valaha ember volt, hogy elvegyem tőle, amit valamiért cipelt magával egy zsákban. Konzervek voltak, és ezen kissé megütköztem, hiszen álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyesmi lesz nála. Aztán rájöttem, hogy elég nehéz lett így a zsák, és kiválóan lehet vele ütni és ölni, és akkor értelmet is nyert a dolog. Kisétáltam a rakpartra és ettem a konzervből. Azért a rakpartra, mert ott szerettem lenni egyrészt, másrészt elég jól be tudtam látni a környezetemet. Még szerencse, gondoltam, hogy nem túl gyorsak. Akkor még, mint megint kiderült, elég keveset tudtam. De azt a konzervet akkor is a lemenő nap által fura fénybe borírott Országházzal a hátam mögött ettem meg, és József Attilára gondoltam és sírtam.

 

Mindig szerettem egyedül lenni, de amikor kitört ez a szar, hamar rájöttem, hogy ostoba, civilizációs kivagyiság volt ez, semmi más. Így akartam valaki lenni, hogy amikor minden a közösségről, társról, csoportról szól (facebook, jaj istenem, de nevetséges ez a szó ma már), milyen menő dolog magányos faszként meredni az éjszakába. Na, az ilyesfajta hülyeségeket egy világvége úgy sepri el, mint a depressziót a partraszállás. Nem tudom, nem halnék-e meg boldogan cserébe csak azért, hogy egy délutánt át tudjak beszélgetni valakivel. De manapság kétfajta lénnyel találkozhat az ember: az egyik el akarja venni a kajáját – és mellesleg jó eséllyel megöli –, a másik pedig megeszi, mondhatni 2-in-1. Kéne egy kutya.

 

Amikor először találkoztam élő emberrel az után, hogy ezreket láttam elpusztulni, rögtön meg akart ölni. Egy autóban aludtam, a Kossuth Lajos utcában. Hát igen, akkor még nem tudtam, mekkora hülyeség ilyen helyen egyáltalán 2 percet eltölteni, nemhogy egy éjszakát. Kiraktam magam mellé a zsákomat, volt benne egy csomó kaja, a nagymamám lakásából hoztam el. Azért volt nála ilyen sok, mert a második világháború meg ötvenhat óta mindig volt nála 1-2 hónapra elég konzerv, bab, cukor, szóval a szokásos. Miután úgyahogy eltemettem a ház előtt, és próbáltam búcsút venni tőle, egy sporttáskába pakoltam az összes ételt, amit felleltem a kamrában. És ez a táska lett a vesztem majdnem. Arra ébredtem az autóban, hogy valaki egyszerűen betöri a szélvédőmet, és nyulkál be a zsákért. Nem volt időm örülni, csak valami egészen elemi ösztön uralkodott. Megmarkoltam a botomat és ütöttem. Kiáltás, a kéz visszahúzódott, de mást nem láttam, az ablak tiszta pára, mozgalmas álmom lehetett. Próbáltam a szélvédőre ütött lyukon át kilátni, de erre sem volt idő, valaki feltépte az ajtót és kirángatott az utcára. Hogy többen voltak-e vagy egyedül, nem tudom. Rúgtak, ütöttek. Elájultam. Órákkal később, amikor magamhoz tértem, nem tudtam szívből örülni annak, hogy nem öltek meg.

 

Hogy hol élek? Sok helyen, de persze van egy, amit az otthonomnak tekintek. Vidéken van, szép ház, biztonságos, eldugott helyen. Van mellette tó, ami hemzseg a haltól, az erdőben vadak, saját energiaellátás, kút, kis konyhakert, 1-2 disznó, csirke. Vannak készleteim, konzervek, ivóvíz, fegyverek, sőt egy nagy rakás könyvet is meg tudtam durrantani a Szabó Ervinből. A legnagyobb kincsem azonban egy hatalmas plazmatévé és egy dvd-lejátszó, hozzá egy kazalnyi film, amit meg is tudok nézni, mert mint mondtam, van áramom.

Csak ezt az egészet nem sokszor tudom élvezni, de remélem, ma éjjel sikerül eljutnom oda. De nem tudom parancsba adni, hogy mit álmodjak.

 

Azt az egyet nem értettem meg sohasem, hogy miért én? Ez a kérdés amúgy egész életemben végigkísért, de miután beütött a csúnya, és a barátaim meg a családom meg a kutyám is mellettem halt meg, és én nem tudtam mit csinálni, csak őrjöngve vagy csodálkozva, később rezignáltan szemlélni, hogy mit jelent az, amikor mindennek szinte egyszerre van vége, szóval ekkor legalább az értelme megváltozott, sőt leegyszerűsödött. Amikor újra tudtam gondolkodni, mintha mi sem történt volna agyam kicsit problémásabb részeiben, folytatódott a gyötrődés a kérdésen, amire válasz sosem volt és sosem lesz: miért én élek?

 

Ha az ember bottal jár, egy normális világban is akadályokba ütközik lépten-nyomon, de azért nagyjából simán megoldható szinte minden. Vegyük azt az egyszerű helyzetet, hogy esik az eső, és valami akármilyen anyaggal burkolt úton, járdán kell végigmenni. Jó eséllyel a bot úgy fog csúszni rajta, hogy lehetetlen támaszkodni rá. Ilyenkor azonban van ott valaki, haver, ilyesmi, megfogjuk a vállát neki, a botra csak minimális súlyt terhelünk, és meg van oldva. Az esetek többségében ez működik, ha meg egyedül van az ember, hát valahogy csak megoldja, óvatosan, lassan, legfeljebb elesik, vagy otthagyja az egészet a francba. De ha nincs rajtunk kívül egy teremtett lélek sem a közelben, vagy ha van, azt inkább elkerülnénk, és jó eséllyel ez lesz a helyzet holnap, holnapután, meg mindig, akkor nehéz bármilyen szituációban azt mondani, hogy majd legközelebb, vagyis lehet mondani ilyet, de legközelebb is ugyanilyen egyedül leszünk, azzal a különbséggel, hogy míg most esetleg nem vadásznak ránk ilyen-olyan martalócok, addig holnapra már könnyen lehet, hogy igen. Ez a világ tehát például abban különbözik az azelőtt-től, hogy egyáltalán nincs tekintettel a botra, vagy arra, hogy valami nehezebben megy. Úgyhogy ha az ember csokoládét akar enni, esik az eső, de az egyik lerobbant, szétrabolt Tescónál éppen most nincsenek ellenségek, akkor be kell menni, valahogy, és meg kell szerezni azt a rohadt csokit. Még akkor is, ha közben hatvanszor esel el. Felkelsz úgyis.

 

Az élet általában sem egyszerű, de amikor azzal a csillapíthatatlan vággyal ébred az ember, hogy márpedig csokoládét kell ennie egy olyan világban, ahol a csokoládé (és megannyi más, azelőtt mindennaposnak tűnő dolog) kincset ér, mert soha többé senki nem gyárt csokoládét, nos olyankor két dolgot lehet tenni. Vagy megharcolunk a vággyal, vagy engedünk neki. És mivel Wilde is megmondta állítólag, hogy a csábítástól egyetlen módon szabadulhatunk meg, ha engedünk neki, úgy döntöttem, hogy megpróbálok csokoládét szerezni. Azt hiszem, valami olyasmi gondolat is közrejátszhatott ebben, hogy végképp és mindenről lemondani, ami kicsit különleges, őrült vagy legalább picit több, mint ami a mindennapos túléléshez kell, képtelen voltam. És bele is fáradtam már, hogy mindent, amit teszek, vonalzóval mérjek ki.

Így aztán a szokásos reggeli nehézségek után kezembe kaptam a botomat, és elindultam csokoládéért, valahova, tudván, hogy nagyon könnyen kerülhetek akár életveszélybe is emiatt.

 

Végül ez az egész világégésesdi nem lett akkora poén, mint annak idején tűnt, amikor néztük a filmeket, hogy zombik meg ilyesmi. Akkor valahogy azt hittem, milyen fasza, talán a szabadsággal, annak legtökéletesebb, mondhatni vegytiszta formájával azonosítottam azt a világot, amikor mindent szabad -- sőt kell -- a túlélés érdekében. Aztán amikor megjött a dolog, majdnem tök váratlanul ért, pedig könyveim is voltak, ilyen-olyan túlélős meg hasonló. De hiába, mert konkrét lépéseket egyáltalán nem vagy alig tettem, márpedig az lett volna a lényeg -- ahogy minden egyes könyvben, ami a kezembe került, le is írták. Bár azt hiszem, hogy hiába lettem volna fizikailag tökéletesen felkészülve arra, ami jön, az se segített volna azon a sokkon, hogy gyakorlatilag 1-2 nap vagy hét leforgása alatt elveszítettem mindenkit, akit valaha ismertem -- és sokáig úgy tűnt mindenkit, akit valaha megismerhettem volna.