Aftershock

A városban nem változott semmi, csak a hó takarta jótékonyan a világot. Csönd volt, békés, nyugodt csönd. A legszükségesebb holmikat hamar beszereztem. Amikor a kenyérhez való dolgokat pakoltam a kocsimba, gyermeki izgalmat éreztem. Indultam volna már haza, de még szerettem volna teletölteni az autót üzemanyaggal. Nem volt könnyű, legalább 3-4 másik autót kellett lerabolni, de végül meglett ez is. Ekkor éreztem először, hogy ez az egész kiruccanás túl sima, valaminek még történnie kell. Pattanásig feszült idegekkel markoltam a kormányt, ide-oda nézelődtem, de olyan csöndes volt még mindig minden, mint amikor idefelé begördültem. Körülbelül 2 óra múlva, a lassan sötétedni kezdő délutánban megérkeztem a kis házhoz. Igazából fogalmam sem volt, milyen hónap lehet, meg hányadika, de úgy éreztem, hosszabodnak a napok. Kiszálltam a kocsiból, bementem a házba, Havert kerestem. Ott ült a konyhában, megint nézett csak. Leültem vele szemben. Lassan felállt, odajött. Megfogtam a pofáját, mondtam neki, hogy látod, megígértem. Nem csaholt, nem pacsizott. Csak olyan erővel nyomta nagy fejét az ölembe, hogy tudtam, mire gondol. Nem jó egyedül lenni.

Nagy nehezen rávettem magam a városba való leruccanásra. Két napja nem esett a hó, a ház környéke napok óta csendes volt, újabb nyomokat sem fedeztem fel. Nem tudtam, örüljek-e ennek. Az autóba egy csomó pokrócot, kaját pakoltam, sőt még egy rakás tűzifát is. A legnagyobb félelmem az volt, hogy elakadok valahol. Haverral nem tudtam, mit csináljak. Szívem szerint magammal vittem volna, hiszen ki tudja, mi történt vele, mielőtt találkoztunk. De az eszem azt súgta, jobb itt hagyni. Kitettem neki jó pár napra való kaját, leültem a székbe, és odahívtam. Megfogtam nagy fejét, szemébe néztem, és amennyire tudtam, hihetően előadtam neki, hogy legföljebb egy napra megyek el, de remélem már estére itt leszek. Úgy tűnt, megértett. Beültem a kocsiba és elindultam.