Aftershock

A félelem. A félelem nem változik. Nem arról beszélek, ami egy átlag világvége-túlélő mindennapjait kitölti, de legalábbis a háttérbe húzódva folyamatosan ott lebeg. Amiről beszélek, az az a jeges rémület, ami akkor kerít hatalmába, amikor kicsit messze csatangolsz otthonról, és egyszer csak rájössz, hogy nem vagy egyedül. És hogy az ellenséged ezúttal nem valami dühöngő élőholt, hanem ugyanolyan ember, mint te -- csak más utat választott. Amit te összeszedtél, munkával, verejtékkel, ő abból akar túlélni. És ehhez a legjobb, ha megöl először. Nem tudom, a hosszú idő alatt, amit egyedül töltöttem ebben a világban, fejlődtek-e valamit az érzékeim, de aznap elég hamar rájöttem, hogy követnek. És valahogy azt is tudtam, hogy ezúttal nem én vagyok előnyben. Valami tudatos gonoszság követett, valami, amiről azt hittem, a városban hagytam. Ez volt a pillanat, amikor ráébredtem, hogy valójában mi űzött el onnan: hogy tudtam, vannak még rajtam kívül túlélők, és tudtam, milyen az ember. Hatalmas kört leírva hazafelé igyekeztem, reméltem, hogy azalatt nem támad meg. Látni egyszer se láttam, de valahonnan tudtam, hogy ott van mögöttem. Feltűnt a ház. Megtorpantam. Hátha üldözőm nem is tud róla... Akkor viszont az előtt kell leszámolnom vele valahogyan, mielőtt odaérek. Mert mi van ha többen vannak, és ez csak valami őrszem, felderítő vagy a tököm tudja, hogy hívják ezeket katonáéknál. Rettegtem, talán jobban, mint eddig bármikor. Fenyegető volt a tudat, hogy ezúttal nem vagyok okosabb, ügyesebb, mint a másik. Nem tudtam, mit csináljak. Csőre töltöttem a sörétes puskát, és szembe fordultam a támadómmal. Vagy legalább arra, amerről sejtettem. A nap lemenni készült, a hó viszont világított. Csönd volt az egész erdőben.