Aftershock

Szeretek aludni. Szerettem azelőtt is. De a pusztulás után, amikor túlzás nélkül minden nap élethalálharc lett, és minden falat kenyér maga az élet, akkor bizony felbecsülhetetlen értékűvé váltak azok az órák, amelyekben az ember aránylag nyugodtan alhat. Nekem, megint csak ezt tudom mondani, óriási szerencsém volt az első hetekben, amikor fogalmam sem volt róla még, milyen kurva veszélyes lett odakint egyáltalán megmozdulni is. Hetekig nem költöztem el, hetekig minden nap otthon maradtam, vagy portyaszerű kiruccanások után siettem haza. És nem találkoztam eggyel sem. Pedig de sokan vannak... És amikor hazaértem, és bezártam az ajtót, és lesötétítettem (ezt valamiért ösztönből már akkor megtettem minden alkalommal, vagy akár fel se húztam a rolót), szóval ezek után aránylag nyugodtan tudtam aludni, már ami a közvetlen veszélyérzetet érinti. Hogy egyébként nem voltam a legjobb formában, az érthető. Istenem, milyen jókat aludtam. Hideg volt, fűtés semmi, de 2-3 pokróc, egy vánkos, és kész is voltam. És volt még vezetékes víz. Sokszor arra aludtam el, hogy elképzeltem, hogy felkelek és játszom a most halott szemekkel a polcról figyelő Box-szal. A halott lcd tv-n. De legalább víz még volt.