Aftershock

Egy üres könyvtár, ahol néhány holttesten kívül semmi nincs, elég fura. És nagy, meg csöndes. Azt gondolná az ember, hogy a könyvtárak alapvetően csöndes helyek, de összehasonlítva ezzel a némasággal, régebben itt valóságos hangzavar volt. Nem volt konkrét elképzelésem, csak könyveket akartam magammal vinni. Azért elsőre a krimik meg ilyesmik felé toltam a kis kocsimat, és -- micsoda érzés! -- két kézzel borogattam le a polcról a könyveket, tizesével hullottak lefelé. Aztán felmentem a szépirodalomhoz. Itt sötétebb volt és félelmetesebb. Hát, srácok, vajon arról, ami most van, megtudok-e tőletek valami újat? Szívem mélyén úgy éreztem, hogy igen. Ezért voltak ők, akiknek élete munkája századokon át él, a legnagyobbak. Minden embernek minden helyzetben tudnak valamit mondani. Legalábbis reméltem. Innen is felmarkoltam vagy 30 könyvet, válogatás nélkül, aztán elindultam kifelé. Mindig így volt: amikor elvégeztem azt, amiért jöttem, rámtört a pánik. Mert az nem lehet, hogy ilyen simán megy, tele van veszéllyel a világ, minden sarokban megmoccanhat valami -- élő vagy holt --, miért nem öltök már meg?! Aztán leértem a kocsihoz, bedobtam kocsistul a szerzeményeket, és útnak indultam a Bakonyba.