Traktorról álmodtam. Gyerekkoromban is vonzottak a traktorok, olyan jó nagy piros gépeknek tűntek, amik előtt nincs akadály. Álmomban egy ilyen óriási masinában ültem és mentem valahova, és jó volt, zúgott veszettül. Amikor felébredtem, valahol a szívem mélyén tudtam, hogy miért álmodtam traktorral. Már hetek óta kenyeret szerettem volna enni, és a kenyérhez vezető legrövidebb út a traktoron át vezetett. Addigra az azelőtt készült kenyerek gyakorlatilag mind ehetetlenné váltak, szóval nekem kell sütni. Nem örültem túlságosan ennek a gondolatnak, mert tudtam, hogy megpróbálom végigvinni. Elsőre talán nem kell a búzát is magamnak megtermeszteni – ennyiben sántított az álom megfejtése –, lisztet meg ilyesmit talán találok még odalent a városokban, de a vége úgyis az lesz, hogy megpróbálok bevetni egy kis földdarabot. Egyelőre azonban szó sem lehetett erről, a tél derekán se jártunk. Úgyhogy kimentem a ház elé, és az ajtó mellé letett jéggé fagyott csukák közül kiválasztottam egy kisebbet, bevittem és elkészítettem, tisztára mint a Tutajos. Haver is kapott belőle jócskán, de azért neki valami húsabbat is néztem a kamrában. Miközben ettem, minden olyan néma volt, mint minden nap, de valahogy békésebb is. Hallottam a varjakat károgni odakint, néha egy-egy ág megszabadult a hótól. Az ablakon át néztem a tájat, és arra gondoltam, hogy akármennyire sokat álmodoztam pontosan erről a pillanatról annak idején, tökéletesnek most nem mondható.
