Amikor az elkészült, megkelt kenyértésztát végül beraktam a sütőbe, boldog, félhülye vigyoromat a nappaliból hangzó zaj törölte le. Haver ott állt mellettem. Nyugodtan nézett, először rám, aztán a nappali felé. A konyha ajtaja csukva volt, nem tudtuk, mi történt odakint. Felkaptam a puskát és lassan elindultam. Olyan ismerős volt ez, annyiszor csináltam már, hogy úgy tűnt, rutin. Egy rohadék állt kint, kinyitotta az ajtót valahogy, de most nem csinált semmit, csak állt a szoba közepén és forgatta a fejét. A kutya mögöttem volt. Megnyugtató volt, hogy ez a hatalmas állat, az ember legjobb barátja, a legjobb barátom, legföljebb érdeklődéssel szemléli ezeket az eseményeket. Nekem ezer gondolat futott át az agyamon. Kinyitotta az ajtót, ez dörömbölt odabent a leghangosabban. Aztán észrevettem, hogy szaglál nem csak forgatja a fejét. Felemeltem a puskát. Felém fordult. Lesz min gondolkodnom, ha ezt túlélem. Másképp viselkedett, mint az eddigiek. Nem mondom, hogy értelmesen, még annyira sem, mint egy vadállat, de több volt, mint egy lélektelen tárgy, ami valamiért mégis mozog. És éppen ezért egy pillanattal többet vártam, mint szabad lett volna, későn húztam meg a ravaszt. Rám vetette magát, már szinte éreztem a nyakamon kaparászó ujjakat, de valami megállította. Lenéztem. Haver állt köztünk. A következő egy percben megértettem, hogy hogyan maradt életben ez a kutya. Először a földre döntötte támadónkat. Az kapálózott csak, most megint olyannak láttam, mint az eddigieket. De Haver nem gondolkozott, másodpercek alatt feltépte a torkát és már a lábánál volt és húzta kifelé a gurgulázó, hörgő alakot. Elképesztő látvány volt. Utánuk mentem és közvetlen közelről fejbe lőttem a fickót. De nem nyugodtam meg. Bár még nem tudtam, idilli napjaink ekkor kezdtek véget érni.
