A horgászat. Mindig szerettem, de mióta muszáj is volt, valami különleges ízt kapott. Általában reggelente indultam el és délre már fogtam valamit. A folyó, amiben horgásztam, nem fagyott be teljesen még a legcudarabb napokban sem, úgy látszik jó gyorsan folyt. Ha volt olyan pillanat, hogy szinte örültem, hogy egyedül vagyok, az az üres vízparton volt. Haver mellettem ült, én pedig szinte gépiesn dobáltam a műcsalit, tekertem ki és vetettem be újra. Ilyenkor nem jutott eszembe, hogy akármi mászkálhat az erdőben, bár a puska mindig töltve hevert mellettem a földön. Ez később hatalmas hibának bizonyult persze. De addig a napig jó ötletnek tűnt és hamis biztonságérzetet is adott. Amikor végül megfogtam annyi halat, amennyi aznapra elég volt, általában haza is mentem. Volt olyan persze, hogy még folytattam a horgászatot, ilyenkor vagy visszaengedtem a halakat, vagy eltettem a jégszekrényembe – magyarul ott hagytam a köszöb mellett a megpucolt halat. Az olyan dolgok, mint a hagyma meg a paprika meg a só, kezdtek fogyni lassan, és voltam olyan hülye, hogy legutóbbi kiruccanásomkor nem szereztem be ezeket, lista ide vagy oda. De amikor legközelebb le kellett mennem a városba, nem ilyesmiért mentem...
