Aftershock

A tűz megszűnt kelléknek lenni, ami a jó kis hangulathoz szükséges egy téli estén, vagy ami bogrács alá kell, hogy a félrészeg társaság pörköltje azért csak elkészüljön. Nekem a tűz az életet jelentette. Nem tudom, hogy ez az egész világvége csak vírus volt-e, vagy a természet igazi átfogó támadást indított ellenünk, de tény, hogy ilyen hideg télre nem emlékszem, a 20 fokos hidegek sem voltak ritkák. Sokszor napokig zuogott a hó, de annyi, hogy amikor végül elállt és ki szerettem volna nyitni az ajtót, komolyan meg kellett vele dolgozni. Ételem volt még, de a tüzelő vészesen fogyott. Amennyit az egykori tulaj itt hagyott, meg amit hasogattam magamnak, az elég lett volna egy normális télre, de az én telem nem volt normális. Pedig lezártam szinte minden szobát, amit nem használtam -- viszont a fürdővízből nem engedtem. Ragaszkodtam ehhez a luxushoz, talán ez is egyike volt azoknak a hóbortoknak, amikkel próbáltam megmaradni. Mindenesetre víz még mindig volt, de ennyi hóval akkor is lett volna, ha már a csapból nem folyik. De a tüzelő beszerzése nem volt egyszerű -- és én mégis hálás voltam és vagyok, hogy a sors olyan feladatokat adott nekem, melyekkel nehezen bár, de meg tudtam birkózni. Mert később sajnos jött más is. Ezek a hónapok voltak az én idilli napjaim.