Aftershock

Az első telemet egy faházban töltöttem. Egy terepjáróval, benne rengeteg élelemmel, gyógyszerrel, lőszerrel és üzemanyaggal a Bakonyba indultam. Szereztem térképeket, igyekeztem értelmesen megválasztani a helyet, ahol meghúzom magam a télre. Közel akartam lenni egy nagyobb településhez, hogy ha bármi eszembe jut, legalább megpróbálhassam beszerezni. Szerettem volna, ha valami folyóvíz van a közelben, és mégis, amennyire lehet, rejtett helyen akartam lenni. Többnapos keresgélés, úttalan utakon történő araszolás után végül megérkeztem egy elhagyott erdészlakhoz. Azokat a napokat, amik mögöttem voltak, senkinek nem kívánom. Egyedül éjszakázni a kihalt országút mellett, csatangoló rémségek között, melyek nagy része lehet, hogy csak a képzeletem játéka volt, maradékuk pedig egyszerűen állatok elsurranó képei, de amiket én mégis valaha volt emberek eltorzult maradványainak láttam... Mégis tudtam, hogy helyesen döntöttem, és jó volt magam mögött hagyni a civilizáció romjait. Az erdészházban nem találtam senkit és semmit a berendezésen kívül. Élelem nem volt. Miután nagyjából meggyőződtem róla, hogy a ház és a környék biztonságos, a fürdőszobába siettem. Megnyitottam a csapot. Nem tudom, az Isten miért kímélt meg, és miért volt velem most is -- talán mert viszonyunk eladdig kimerült abban, hogy vagy szidtam vagy megköszöntem neki valamit, de sosem kértem. Egy-két köhögés után megindult a víz. Mivel nem tudtam, meddig lesz így, a magammal hozott kannákat teletöltöttem, a kádat is, meg minden lábost, amit találtam. Úgy néztem, jó háromszáz liter vizet halmoztam fel. És még volt a csapban. Megnyugodtam. A kocsit letakartam gallyakkal, mindent behordtam a nappaliba. Fejszét vettem elő, és nekiláttam tüzelőt gyűjteni. Tudtam, hogy a tél nem végez velem.