A vér látványa sosem taszított – nem sokáig ment volna ebben a világban az efféle luxus –, de a saját vérem, nem kevés mennyiségben áztatva a nadrágomat, mégiscsak valami émelygést okozott már csak attól is, hogy odanéztem. Úgy történt a dolog, hogy kezemben a puskával mentem, megbotlottam és belelőttem a lábamba. Ilyen egyszerű. Szerencsémre a golyós puskát vittem, ha a sörétessel lövöm szét magamat, az gyorsan véget is vetett volna a túlélési kísérletemnek, lábam leszakad, kész. Így viszont csak vérzett meg fájt. Valahogy visszavánszorogtunk a házba – többnyire Haver vonszolt, én meg sziszegtem, bár rá tudtam állni, úgyhogy arra tippeltem, hogy nem a csonton szaladt keresztül a golyó. Odabent a fürdőben elővettem a kötszereket meg az ilyesmit, amit magammal hoztam, mély levegőt vettem és megnéztem, mennyire tettem tönkre magamat. A pánik lassan kúszott végig a gerincemen. Minden csupa vér volt, szemem előtt apró pontok ugráltak, éreztem, hogy el fogok ájulni, de azt meg nem szabad, mert akkor meghalok, ettől még jobban bepánikoltam. Lehunytam a szememet és az anyámra gondoltam, meg a családi ebédekre meg mindenre, ami előtte volt, de Istenre nem, nem tudom miért, és lassan nem tudtam, ki vagyok, hol vagyok, forgott minden, folyt a vérem, kezemben egy tekercs géz, Haver idegesen néz. Összeszedtem minden erőmet és egy gézcsomót tömtem a sebbe, kétszer körültekertem, megszorítottam és utána elsötétült a világ.
