Az élet általában sem egyszerű, de amikor azzal a csillapíthatatlan vággyal ébred az ember, hogy márpedig csokoládét kell ennie egy olyan világban, ahol a csokoládé (és megannyi más, azelőtt mindennaposnak tűnő dolog) kincset ér, mert soha többé senki nem gyárt csokoládét, nos olyankor két dolgot lehet tenni. Vagy megharcolunk a vággyal, vagy engedünk neki. És mivel Wilde is megmondta állítólag, hogy a csábítástól egyetlen módon szabadulhatunk meg, ha engedünk neki, úgy döntöttem, hogy megpróbálok csokoládét szerezni. Azt hiszem, valami olyasmi gondolat is közrejátszhatott ebben, hogy végképp és mindenről lemondani, ami kicsit különleges, őrült vagy legalább picit több, mint ami a mindennapos túléléshez kell, képtelen voltam. És bele is fáradtam már, hogy mindent, amit teszek, vonalzóval mérjek ki.
Így aztán a szokásos reggeli nehézségek után kezembe kaptam a botomat, és elindultam csokoládéért, valahova, tudván, hogy nagyon könnyen kerülhetek akár életveszélybe is emiatt.
