Aftershock

A rendelkezésemre álló élelem nem gyorsan, de kíméletlenül fogyni kezdett egy napon. Nem tudom megmondani, azért-e, mert valóban nem volt sok, vagy azért, mert egy idő után egyszerűen nem mertem elmenni a lerobbant, sötét Tescókba érte, vagy mert tudat alatt már mást akartam akkor: útra kelni, elmenni a városból. Olyan helyen és úgy élni, ami nemcsak a máról és a holnapról szól, hanem egy kicsit olyan, mint régen: van benne jövő. Gyors felmérés alapján úgy tűnt, két hétre való élelmem van. Az még akkor is kevés lenne, ha a terv már körvonalazódott volna. De ekkor még szó sem volt ilyesmiről, csak azt tudtam, hogy el akarok menni. Hogy elegem van a félelemből, hogy ha a szél meglibbenti éjszaka az ablakom előtt álló fenyő ágait, rémülten kapok fegyver után; hogy soha nem tudom, másnap nem halok-e meg; hogy azon a helyen élek, ahol azelőtt is, és ahol minden egyes pillanat arra emlékeztet, ami soha nem jön már vissza. Mennem kellett innen, menekülni. Azt hiszem, ezek voltak azok a napok, amikor végül elfogadtam, hogy nem álmodom és nem őrültem meg. Hogy ez mind valóság, és nekem ebben a vaóságban kell helytállnom. Papírt és ceruzát vettem elő és tervezni kezdtem. Először leltárt készítettem. Legfontosabb tételem a lőszer és az üzemanyag volt. Komor elégedettséget éreztem.