Nagy nehezen rávettem magam a városba való leruccanásra. Két napja nem esett a hó, a ház környéke napok óta csendes volt, újabb nyomokat sem fedeztem fel. Nem tudtam, örüljek-e ennek. Az autóba egy csomó pokrócot, kaját pakoltam, sőt még egy rakás tűzifát is. A legnagyobb félelmem az volt, hogy elakadok valahol. Haverral nem tudtam, mit csináljak. Szívem szerint magammal vittem volna, hiszen ki tudja, mi történt vele, mielőtt találkoztunk. De az eszem azt súgta, jobb itt hagyni. Kitettem neki jó pár napra való kaját, leültem a székbe, és odahívtam. Megfogtam nagy fejét, szemébe néztem, és amennyire tudtam, hihetően előadtam neki, hogy legföljebb egy napra megyek el, de remélem már estére itt leszek. Úgy tűnt, megértett. Beültem a kocsiba és elindultam.
