Nem tudom, mennyi ideje lehettem kivetve ebbe a brutális világba, amikor először jutott eszembe a másik nem. Nőkre mint társaságra persze addig is sokat gondoltam, de másképp nem nagyon. Nem tudom, miért, hiszen állítólag a túlélés ténye mindig nemi vágyat is ébreszt az emberben előbb-utóbb. Vagy hülyeség ez az elmélet, vagy az agyam blokkolta az ilyesfajta gondolatokat, mindenesetre hetek kellettek ahhoz, hogy először ébredjek rá: jó volna valami efféle helyzetbe kerülni most már. Esélyem semmi nem volt rá, de a gondolat időnként eléggé kikerülhetetlenül jelentkezett. Aztán éhes lettem, megöltem valakit, aki valaha ember volt, hogy elvegyem tőle, amit valamiért cipelt magával egy zsákban. Konzervek voltak, és ezen kissé megütköztem, hiszen álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyesmi lesz nála. Aztán rájöttem, hogy elég nehéz lett így a zsák, és kiválóan lehet vele ütni és ölni, és akkor értelmet is nyert a dolog. Kisétáltam a rakpartra és ettem a konzervből. Azért a rakpartra, mert ott szerettem lenni egyrészt, másrészt elég jól be tudtam látni a környezetemet. Még szerencse, gondoltam, hogy nem túl gyorsak. Akkor még, mint megint kiderült, elég keveset tudtam. De azt a konzervet akkor is a lemenő nap által fura fénybe borírott Országházzal a hátam mögött ettem meg, és József Attilára gondoltam és sírtam.
